(Olvasd magyarul) Iskolai osztályzatok: nem a számok számítanak

Sorry, this entry is only available in Hungarian.

6 thoughts on “(Olvasd magyarul) Iskolai osztályzatok: nem a számok számítanak

  1. Hát, ez nagyon durván nehéz lehetett/lehet Neked lelkileg. Az én lányom még messze van az iskolától, de azért foglalkoztat ez a dolog. Valahogy úgy szeretném majd csinálni, ahogy írod is, hogy legyen az ő dolga az iskola, legyen felelős saját magáért, de ugyanakkor meg szeretném, ha jó pályára állna majd az életben, legyen meg az anyagi biztonsága is felnőttként, amihez ugye nem árt, ha van egy használható végzettsége (esetleg még szereti is, hiszen az is fontos lenne), bármi is legyen az. És akkor itt jön a szülői aggodalom, hogy ha rossz jegyei vannak, az meghatározza a továbbtanulást is, KELLENEK a jó jegyek. Na, de ahogy írod, különben meg ki a fenét érdekelnek a jegyek? Minek kínozzam a gyereket azzal, hogy állandóan gyakorolunk, és nincs ideje játszani? Kinek kell ez? Magam körül látom a családban, ismerősök közt, hogy a szülői jószándék mennyire pokollá tudja tenni a mindennapokat, és az nem jó. De ha odakerülök, ez biztos baromi nehéz feladat lesz nekem is.

    1. Szia!
      Igen, nagyon nehéz volt. Most már könnyebb, de még nem tökéletes. A pokoljárásnak az első felvételi is része volt. Amikor nem sikerült, egy világ dőlt bennem össze, hogy soha nem fogják felvenni Nagyfiút sehova, mehet utcaseprőnek. Aztán ez is a helyére került. Most gimnazista, felvették csont nélkül és olyan helyre került, ahol jól van. Mondjuk kamasz, tehát mindent utál, mindennel elégedetlen, de én érzem, hogy jó helyen van és valahol a lelke mélyén ő is. Ehhez pedig nekem nem kellett tennem semmit, megvolt magában a késztetés, hogy sikerüljön neki és összejött.
      Pont ezektől nagyon nehéz a szülői szerep, de muszáj néha hagyni magunkat sodorni az árral, nem normális, ha második osztályban már különtanárt fogadunk a gyerek mellé, hogy majd sikerüljön a felvételije. Nem, ez egyszerűen nem normális. Őszintén szóval, mi magunk, szülők generáljuk ezt az iszonyú versenyhelyzetet, én ebben nem akarok részt venni. 5 alapelemet szeretném, ha elsajátítanának a gyerekeim: értő olvasás, írás, szám. tech alapismeretek, angol nyelv, számolás. Ezekre bármit fel lehet építeni.
      Üdv: Barbara

  2. Ó bárcsak én is itt tartanék!!! Sajnos gyakoroltatok és valamiért azt gondolom, hogy ha rossz jegyeket hozna, nem is érdekelné. Amitől persze nem szeretném kevésbé, csak megőszülnék. De talán én is felnövök ehhez a döntéshez. A lányom érdekében sürgősen!

    1. Szia Andrea!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám és megosztottad a gondolataidat velem.
      Nem, egyáltalán nem volt könnyű nekem sem meghoznom ezt a döntést, de azóta sokkal kiegyensúlyozottabb az életünk és de, érdekli a gyerekeimet, hogy milyen jegyeket kapnak, és maguktól is képesek úgy dönteni: javítani akarnak.
      Sokkal több van bennük, mint amit néha feltételezünk róluk.
      Barbara

  3. Az én szüleim annak idején beleestek ebbe a “csak ötös és más semmi” csapdába, aminek állandó szorongás és kezdődő gyomorfekély lett a következménye. Igaz, meglett a diploma majdnem végig jeles eredménnyel reál szakon, de még ott megfogadtam, hogy én sosem fogom a gyerekeimet így nevelni… és igen, én is a fürdőszobában mondtam a tükörnek a nagy monológot és frászt kaptam, hogy mi lesz velük. Mindez nehezített pályán, külföldön történt. Diszlexiás fiamnak, akit itthon fel akartak menteni a nyelvtanulás alól, becsúszott egy évismétlés is, 12 éves volt, amikor kiköltöztünk és az nyelvtudása kimerült a “jó napot-köszönöm-igen-nem”-ben, várható volt, hogy nem fog menni. A lányomnak a matekkal gyűlt meg a baja, tudtam volna segíteni neki, de nem akarta. Sokat kínlódtunk. A fiam, aki most 24 éves két felsőfokú nyelvvizsgát tett és középfokon beszél egy harmadik nyelvet, a lányom most végzi a kozgáz harmadik évét jó eredménnyel. Akárhogy nézem, ugyanoda jutottak, mint én. Csak szorongás és fekély nélkül.

    1. Üdv a blogomon!
      Nagyon örülök, hogy benézett hozzám és megosztotta velem a történetét. Nagyon tanulságos és valahol nagyon ismerős. Azt nem tudom, hogy az én fekély kialakulása szintén ennek a fajta megfelelésnek köszönhető-e, de van egy sanda gyanúm, hogy igen.
      Tökéletesen megértem, hogy a gyerekei számára nem ezt az utat választotta. És ahogy látom, nem is dönthetett volna jobban. Ugyanakkor megértem a többi szülőt is, akik szoronganak, félnek, hogy mi lesz a gyerekükből, hiszen a jövőt soha nem láthajuk előre, de épp ezért kell bízni a saját nevelésünkben és a gyerekeinkben. Ennél többet és jobbat nem tehetünk velük.
      Gratulálok a gyerekeinek és sok sikert kívánok nekik és önnek is.
      Üdv: Barbara

Leave a Reply