(Olvasd magyarul) Mitől olyan nehéz az anyaság?

Sorry, this entry is only available in Hungarian.

13 thoughts on “(Olvasd magyarul) Mitől olyan nehéz az anyaság?

  1. Szuper anya vagy, ne szomorkodj! Ismerem ezt az érzést, csak Te két és félszer annyi gyerekkel küzdesz. Nincs nagyi a képben? … Rengeteg időt és energiát fektetsz valamibe, ami egyenlőre káosznak tűnik, de úgy hiszem ennél szebbet egy művész sem alkot és nincs az a karrier, ami ennél jobb sikereket hozna. A gondok, (már ezek…) elmúlnak. A kicsik felnőnek akkor is, ha nem kapnak professzionális, állandó, óramű-pontosságú ellátást. Pár év és nevettek rajta.
    Viszont ott lesz neked a sok csoda a családtagjaid személyében.
    🙂 <3

    1. Kedves Judit!
      Köszönöm, hogy benéztél a blogomra és megosztottad a gondolataidat velem.
      Vannak nagyszülők és segítenek is erejükhöz mérten, de ez egyre kevesebb, mert egyre idősebbek és az unokák száma is gyarapodik.
      Én is azt hiszem, hogy egy egészséges szintű elhanyagoltság nem árt meg nekik, nekem viszont segít talpon maradni.
      Már látom a fényt derengeni az alagút végén és nyilván van mosolyom is, csak néha könnyebben elszakad a cérna, ha mentálisan leeresztek.
      Üdv: Barbara

  2. Kedves Momwithfive! Most találtam rá a blogodra. Én is Momwithfive vagyok, a tieidnél nagyjából 2-3évvel idősebbekkel. A mentális terhelés! Hát ez az! Annnnyira egyetértek! Meg a “nehogy azt gondolják, hogy hanyag anya vagyok, csak azért mert sok a gyerek”-érzés is nagyon ismerős. 😊

    Na, most gyorsan végigolvasom az egész blogot.

    Szeretettel:

    Rita

    1. Szia Rita!
      Köszönöm szépen, hogy benéztél hozzám és tetszik, amit olvastál.
      Mindig nagy öröm nekem, ha tudom, hogy nem vagyok egyedül, mások is hasonlóan éreznek.
      Örülök, ha itt vagy és visszatérsz hozzám időről-időre.
      Üdv: Barbara

  3. Kedves Barbara! 🙂 böngészgetem a blogodat, és nagyon örülök, hogy egy facebook-megosztásnak köszönhetően rátaláltam! Szükségem volt már egy ilyen blogra. Gyermekes létről jó stílusban, engem is foglalkoztató kérdésekkel. Az egyetemista létből 2 éve az anyaság világába csöppentem, és ehhez bővíteni, cserélni kellett az eddig olvasott blogokat.
    Nekem “csak” két gyerekem van, egy 2 éves és egy 2 hónapos, sok a nagyszülői segítség, mégis átérzem azt, amit írsz ebben a posztban, de még a boldogtalanságos bejegyzést is. Tényleg újra kell definiálni a boldogságot. És tényleg nagyon leterhelő mentálisan az egész. A kevesebb alváshoz hozzá lehet szokni, de érződik a memóriámon, a koncentrációmon, a türelmemen, kreativitásomon a hiány…
    Engem is sokan irigyelnek kívülről, és persze, egyet is értek, szerencsés vagyok, de attól még nagyon nehéz. Nincs idő gondolkozni.. ez hiányzik.

    1. Kedves Dorka!
      Én is nagyon örülök, hogy az olvasóim között üdvözölhetlek.
      Köszönöm a kedves szavaidat, nagyon jólesnek, örülök, hogy találsz nálam neked hasznos tartalmat.
      Két gyerek nem csak! Nem a szám a fontos, hanem a megteremtett légkör, a családba beleadott energia. Soha nem csak! Nekünk öt van, de a szám nem számít, nem vagyok különlegesebb attól, mert ennyi csemete vesz körül, csak más az életünk. 🙂
      Nagyon fontos megtalálni az anyaságon túlmutató szerepeinket is – az édesapáknak is -, amelyek segítenek a nehéz pillanatokban, mert olyan nincs, hogy nincsenek, persze kinek kevesebb, kinek több, vérmérséklettől függően. Az anyaságba nem szabad “belehalni” kicsit sem, inkább el kell engedni dolgokat, lazábban kell venni bizonyos helyzeteket, hogy mindenki boldogan kerüljön ki belőle.
      Boldog babázást és kacagós pillanatokat a nagyobbal!
      Üdv: Barbara

  4. Kedves Barbara!

    Azt hiszem, a legjobbkor találtam rá a blogodra (Viku csoportjának köszönhetően)
    Kötelező olvasmány lenne mindenkinek, aki itélkezik és szaranyázik.
    Nekem csak 3 gyerek van 10 éve, de hidd el, a sztorijaidat átéltem és átélem én is, igaz, kevesebb gyerekszámmal és férj segitsége nélkül. És hiába irod humorosan, végtelen szeretettel, valahogy nem tudok rajta sem nevetni, sem mosolyogni. – pont amiatt, mit meg is fogalmaztál, az elképesztő fáradtság miatt.
    A fizikai fáradtságnál pedig valóban a mentális sokkal erősebb. Végtelenül kimerülten, zombiként, robotként is menni kell előre és csinálni, mert ez az elvárás, ez a követelés a környezettől. De vajon érdekel bárkit is, hogy mi mit szeretnénk, mi mire vágyunk?
    Fantasztikus, hogy ennyi teendő mellett még blogolásra is van időd, energiád, és biztos vagyok benne, hogy sokunkban újra fellobban a fény az általad közvetitett erő, energia, őszinteség és életigenlés olvasása közben.

    1. Kedves Anett!
      Nagyon szépen köszönöm, hogy benéztél a blogomra és elmondtad hogyan érzel.
      Nagyon sajnálom, hogy nincs mellett segítő társ, de fantasztikus anya lehetsz, ha három gyereket terelgetsz egyedül az élet útjain.
      Igen, előfordul, hogy kimerülünk, hogy alig megy, nem bírjuk, ilyenkor muszáj valahogy, valakitől, valahogyan segítséget kérni szégyenérzet nélkül. Muszáj. Hogy mások mit szólnak hozzá, az legyen az ő bajuk. Magad miatt kell és persze a gyerekek miatt.
      Az anyaság szép és élvezhető, ha nekünk is jut benne/mellette hely nem csak anyaként.
      A mentális fáradság a legrombolóbb, mert mások csak a külsőséget látják, hogy kedvetlen vagy, hogy olykor-olykor elhagyja egy-egy panasz a szádat, amit anyaként nehogy már megengedhess magadnak. Hát, de. Igenis, engedd meg, vedd körül magad olyan emberekkel, akiknek nem teher, ha megosztod a gondjaidat, akik mindenféle tanácsok helyett egyszerűen csak meghallgatnak. Ha meg már olyan nehéz, nyugodtan lehet szakemberhez fordulni. Én is voltam már. Ez nem szégyen, ez az igazi erősség, igazi bátorság.
      Nagyon drukkolok neked, hogy jöjjenek a jobb napok. Én itt leszek, ha bármikor van kedved, írj és beszélgethetünk.
      Üdv: Barbara

  5. Kedves Barbara!

    Hogy mennyire leírtad, amit érzek… nagyon… sőt…
    A legjobb, mikor odaadod férjnek a kezébe a borítékot, mert kérik az oviban, hogy a nagyi is kapjon anyáknapi ajándékot, aztán rajtad keresik az ovibanm, mert férj elfelejti odaadni…
    Miközben neked munka, gyerekek, háztartás…

    Szóval köszönöm… köszönöm, hogy megtudhattam nem vagyok egyedül

    Bea

    1. Kedves Bea!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra és megtiszteltél a véleményeddel.
      Nem, soha nem vagyunk egyedül, legfeljebb nem tudjuk, hogy mások is hasonló cipőben járnak, mint mi. Még mindig nem merünk beszélni a nehézségekről. Nem panaszkodás ez, hanem felismerése valaminek, ami az első lépés a megoldás felé. Én így állok hozzá és ettől sokkal könnyebb.
      A tudat, hogy sokan vagyunk hasonló helyzetben, pedig több, mint felszabadító.
      Örülök, hogy egy úton járunk, még ha másképp is lépünk.
      Szép napot!
      Barbara

  6. Kedves Barbara!

    Szobrász vagyok, és azt szoktam mondani: élő szobraimon dolgozom, melyeket sosem fejezhetek be. Ők a négy csodás gyermekem! 🙂 Nagyjából épp a Tieiddel egyidősek. Más szoborra azóta nemigen volt időm……
    Annyira átéreztem, amit érzel, meg is könnyeztem. Megértem a fáradtságod, és kérlek ne ítéld el magad! Mindenkinek jár a hiszti, a kiakadás, főleg nekünk!!!!!
    Nálunk az is megoldotta az őrületet, hogy négyből kettő magántanuló lett. Ami elsőre ijesztőnek tűnik, hisz sosincs magány, ami így is van, viszont a négy felé uzsit pakolni, a napi “ki hova hogy jut el” sztori és a szervezem de szabotálták és percről percre újratervezés mértéke nagyban lecsökkent, illetve a délutáni szakkörökre korlátozódott.
    Bele telt egy évbe, mire átrendeztem az agyam a “mindent nekem kell kontrollálnom ” üzemmódról egy lazább jelenlétre, de nagy nehezen megszültem, és jelentem: most sokkal jobb. De igen: EGY ANYÁNAK MINDIG ÜGYELETESNEK KELL LENNIE és ez, főleg ha mindig vannak kicsik már több mint tíz éve (nálunk lassan 16…) háááát, az űber durva tud lenni.
    Pasik tudnak wc-re menekülni, munkába, meg cigiszünetre, számos trükkjük van az “énidő” megvalósítására. Kössük fel a gatyánkat mi is és néha szökjünk el! Másképp nem megy. Lehet módszereket lesni erre magától a gyerekeinktől, férjeinktől… 🙂
    Sok -sok önszeretetet és kitartást kívánok Neked így ismeretlenül is, szeretettel: Láposi Gabi

    1. Kedves Gabi!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra és megosztottad velem a gondolataidat. Fantasztikus “munkád” van! Gratulálok hozzá!
      Minden leírt szavaddal egyet tudok érteni és nagyon köszönöm az érzést, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is küzdenek hasonló problémákkal, ők is szembetalálják magukat hasonló gondolatokkal. Könnyebb letenni így a terhet.
      Szuper vagy, hogy bele mertél fogni a magántanulói státuszba, én ehhez nem érzem magamban az erőt és a gyerekeimben sem látom az ehhez szükséges habitust. De lehet, hogy ennek is eljön az ideje. Ki tudja, hogy mit hoz a jövő?!
      Dolgozom a helyzeten, magamon és igyekszem a lehető legjobb módon feltámadni.
      Szavaid erőt adnak ehhez. Köszönöm.
      Barbara

Leave a Reply