A nagy anyós-kérdés

A nagy anyós-kérdés alól senki nem vonhatja ki magát. Én jóban vagyok az anyósommal. De ez nem volt mindig így.

anyós

 

Közel húsz év házasság után azt mondhatom, hogy kiegyensúlyozott, sőt jó (!) a kapcsolatom az anyósommal. Igaz, megküzdöttünk érte rendesen… ő is, én is, Férj… nos, ő csak elszenvedte a helyzetet.

Férjnek három testvére van, ő a legidősebb. Az elsőszülöttség mindig valamiféle kiváltsággal jár és nem feltétlenül jó értelemben: az elsőnek született gyereken tanulják a szülők az anyaságot/apaságot, ő a kísérleti nyúl, ha tetszik, ha nem. Az elsőszülöttek mindig úgy érzik, hogy velük szemben sokkal szigorúbbak a szülők, nagyobbak az elvárások, szűkebb a mozgásterük. Ezzel abszolút egyet kell értenem, én is sokat lazultam a gyerekeim számának növekedésével.

Ez az elsőszülötteket érintő szemlélet nyomta rá a bélyegét az anyósommal való kapcsolatom kezdeti szakaszára. Teljesen más a családi hátterünk, ha csak azt tekintjük, hogy Férj családja nagycsalád, én pedig egyke vagyok, már ez a tény is sokat elmond az egész kiindulási helyzetről. Ehhez társult még egy páratlan makacsság mindkettőnk részéről: a mindig-nekemvan-igazam, csak-azért-se-engedek, majd-én-megmutatom-neki mondatok lebegtek a szemeink előtt. Így indultunk neki a világnak és nem volt túl biztató a jövő – akárhonnan is néztem.

Volt minden, mint a klasszikus anyós-leendő meny kapcsolatokat bemutató filmekben: én – leendő – Férj egyik fülébe, ő a másikba panaszolta el, hogy mennyire kibírhatatlan a másik…

– Miért nem képes hosszabb szoknyát hordani?

– Miért nem képes elfogadni, hogy nem apácának készülök és azt veszek fel, amit akarok?

– Mit akar ez a fiamtól?

– Miért nem hagyja már élni a fiát?

– Biztos, hogy őt akarod feleségnek?

– Biztos, hogy ő az anyád?…

 

nagy anyós-kérdés

 

Teltek az évek, eljegyzés, esküvő… és megszületett az első gyerek, mi több, az első unoka a családban. Soha olyan ambivalens érzéseket nem tápláltam anyósom iránt, mint akkor. Szükségem volt a segítségére, jól is esett, de minek akarja kézbe fogni az én gyerekemet? Tomboltak a hormonok, az anyatigris is harapásra kész üzemmódba kapcsolt, de az addig kiharcolt kényes egyensúly kedvéért igyekeztem kordában tartani és persze Férjet sem akartam idő előtt sírba vinni…

– Majd én megbüfizetetem – szólt anyós.

– Áh, nem kell – mondtam.

– Látom, hogy fáradt vagy, átveszem – ajánlkozott.

– …

– …

– Jó – egyeztem bele, miközben elnyomtam egy hatalmas néma sóhajt. (Úristen! Hogy fogja? Leejti! Miért így tartja? Adja már vissza! Mikor adja már vissza? Az enyém, én szültem, kéééééérem vissza! Hány perc telt el? Már vagy fél órája szorongatja! Leejti, mondom leejti!)

– Nagyon édes baba vagy. Visszaadlak anyának, jó? – mondta egyszer csak Nagyfiúnak.

– Köszönöm. (Na, végre, na végre! Soha többet nem kapod meg!)

 

nagy anyós-kérdés

 

Nem vagyok egy ősanya típus, soha nem voltam az, de ennek ellenére már egy gyerekkel a hátam mögött úgy éreztem, mindent tudok, nincs szükségem tanácsokra, vagy ha mégis, akkor tuti nem az anyósomtól. (Nyilván nem így volt, de hát mikor legyen fullra töltve önbizalommal az ember, ha nem az első gyerekénél?!) Határozott… határozottan merev volt az álláspontom a gyereknevelési kérdéseket illetően, a padlásom pedig tele volt már a kéretlen, mindenhonnan rámzúduló tanácsokkal. Ebben a feszült helyzetben érkezett a bilit borító utolsó utáni tanács… anyósomtól, és akkor hangzott el az a mondat, amit ugyan a mai napig szégyellek, de legalább rávezetett, hogy rosszul álltam hozzá az egész kérdéshez.

A Férjjel való vitában elhangzott mondat valahogy úgy szólt, hogy ha “anyád nem szokik le az általam helyesnek vélt nevelési módszerek kritizálásáról, akkor még egyszer utoljára behúzhatja maga mögött a bejárati ajtónkat… egyszer és soha többet”. Magam is megdöbbentem a vehemességemen és a haragomon. Mert mit is csinált anyósom? Talán csak épp rosszkor volt rossz helyen. Sokáig zakatolt a fejemben ez a mondat és közben eszembe jutott a saját gyerekkorom. Nagyon sok időt töltöttem a nagyszüleimmel (egy házban laktunk) és bár édesanyám sok mindenben nem értett egyet a nagyanyámmal, soha nem tiltott volna el tőle. Én meg most épp erre készültem…, hogy megfosszam a gyerekemet a nagyszüleitől. Vajon a saját anyámmal is megtenném vagy vele szemben elnézőbb lennék? Csomó kérdés, amire ha őszintén akartam felelni, akkor bizony szégyelltem magam.

A vihar lecsendesítésében Férjnek elvitathatatlan szerepe volt: megkérte az édesanyját, hogy bár felnevelt négy gyereket és bizonyára nagy a tapasztalata, de azóta sok víz lefolyt a Dunán és különben is…, hagyja, hogy az ő drága, szeretett (= tökfej) felesége maga jöjjön rá a dolgokra, tőlem pedig türelmet kért és némileg több nyitottságot és rugalmasságot, mert ugye nem minden fekete és nem minden fehér.

Mindkettőnknek nehéz volt, de rövid idő alatt beláttuk, hogy mindketten a gyere(ke)kért vagyunk, egy a célunk és ez összehozott. Bár más a világszemléletünk, máshonnan jöttünk, mások az élmények, amikből táplálkozunk, de a gyerek(ek) iránti szeretetünk összeköt. Már régóta nem szól bele a dolgaimba (ha van is véleménye, szinte soha nem mondja és utólag se olvassa a fejemre), én meg cserébe néha kikérem a tanácsát, sőt az is előfordul, hogy megfogadom! Teljes nyugalommal bízom rá a gyerekeket, bár tudom, hogy nála kicsit más rend szerint élnek a lurkók, de nem foglalkozom vele, mert egyszerűen nem fontos, a gyerekek úgyis tudják, hogy hol, mit szabad és ez a lényeg.

Mi ez, ha nem kiegyensúlyozott anyós-meny kapcsolat? És én hálás vagyok érte.

Hozzászólás