Az iskolai agresszió nem tündérmese

Az iskolai agresszió olyan, de csak olyan, mint egy tündérmese, senki sem hiszi igazán, amíg személyesen meg nem tapasztalja.

iskolai agresszió

 

Az óvodai élet után az iskola maga a kőkemény valóság: itt véget ér a mese, kitárul az élet kapuja és ami átjön rajta, nos, nem mindig dobogtatja meg a szülői szívemet. Távolról sem vagyok tökéletes szülő, sőt még igazán jónak sem mondanám magam, küzdelmesnek jellemezném leginkább az életemnek ezt a részét, de ha őszinte akarok lenni, akkor a többi rész sem kivétel. Szóval, küzdök: magammal, a gyerekeimmel, a felmerülő problémákkal, de igyekszem mindig a lehető leghelyesebben reagálni (az évek alatt szerzett tapasztalataimra, a szakemberek által nyújtott közvetett és közvetlen tanácsokra, valamint az olvasmányélményeimre hagyatkozom leginkább és persze a gyerekeimre).

De van egy olyan téma, ami annyira mélyen érint, hogy szinte eszköztelennek érzem magam, ez pedig nem más, mint az iskolai agresszió. Messzire mutat, hogy miért is áll meg a tudományom ebben a témakörben. Az igazság az, hogy kisdiákként én is az áldozatok számát gyarapítottam… nem egyszer, hanem sokszor kellett elszenvednem a nálam magukat erősebbnek, különbnek tartó iskolatársak gúnyolódását, sértegetését, olykor fizikai zaklatását. És ezek az emlékek lebénítanak, letaglóznak, tehetetlenné tesznek.

Még ma is haragos fájó szívvel gondolok vissza ezekre az esetekre, és amikor a gyerekeimet látom hasonló helyzetben, akkor feltörnek és nem tudok szabadulni tőlük: ott állok újra az iskolában, egyedül, szemben a társaim és csak folynak a könnyeim, és senki nem segít. Soha nem kellett nekik konkrét ok, hogy bántsanak, elég volt annyi, hogy más voltam, mint ők: kinézetben (70-es évek vége, 80-as évek eleje: rövid, vörös haj – nem sok volt belőle, az tuti!), a tanuláshoz való viszonyomban, nem voltak menő cuccaim, ráadásul vidéken éltem, idegen voltam a nagyvárosban. Elég legyen annyi, hogy sok életre elegendő bántást kaptam gyerekkoromban, amiket soha nem hevertem ki igazán, ma is hordozom a tüskéket… egy-egy véletlen elszólás, gyanútlannak tűnő szóvicc azonban képes feltépni a sebeket… (Nyilván mindenki élt át hasonlókat, csak a mennyiség nem mindegy.)

 

iskolai agresszió

 

Talán ezért reagálok különösen vehemensen, ha iskolai agresszióról hallok, legyen az fizikális, vagy egyszerű szóbeli piszkálódás, szurkálódás, gorombaság.

Mire nevelek?

Bizonyára az eddigi posztjaimból is kitűnt már, hogy nem vagyok egy nagyon liberális szellemű szülő, inkább konzervatívnak vallom magam, a nagyon jófej barátaim következetesnek neveznek, de én ezt inkább költői túlzásként értékelem. Konzervatív őskövület állapotomnak köszönhetően én a konfliktuskerülő, agressziómentes problémamegoldás híve vagyok – a korábban átélt események dacára vagy épp azért – és erre tanítom a leszármazottaimat is: felesleges vitákba nem bonyolodunk, szégyen a futás, de hasznos, akit nem lehet meggyőzni észérvekkel, azt ököllel sem fogjuk és nem is érdemes.

Persze van, hogy homokszem kerül a gépezetbe itthon és a gyerekek által látogatott közösségek esetében is. Ez ellen nincs mit tenni, előfordul, de azért jól jellemzi a helyzetet, hogy Nagyfiúnak hatodikos kora ellenére eddig még egyetlen intőt nem sikerült begyűjtenie, és hasonló a helyzet Nagylánnyal is. Középső ilyen szempontból még nem releváns, mert most lépte csak át az iskola küszöbét, de eddig még nem keveredett nagyobb botrányba, remélem, nem is fog.

A kockafejűségemet azzal igyekszem oldani, hogy nem avatkozom közbe, nem vetek hatalmi szóval véget a vitáknak (a szülői beavatkozásnak megvan az a hátránya, hogy visszafelé is elsülhet és még rosszabb lehet a helyzet, mint korábban), hanem rábízom a gyerekekre az ügyek rendezését. Eddig ez egész jól működött, de az utóbbi időben érezhetően megváltozott valami: az agresszió erősödik és szaporodik az esetek száma is bárhova nézek.

A dilemma

Korábban egészen magasra tettem a lécet a be-nem-avatkozás határának meghatározásakor. Ahogy azonban teltek az évek, az ingerküszöböm egyre lejjebb került és nem azért, mert öregszem és félősebb lettem, hanem mert a gyerekek egyre durvábbak és gonoszabbak egymással, főleg azokkal, akik mások, akik nem harctérnek látják a mindennapokat és nem akarják feltétlenül legyőzni a másikat és folyamatosan bizonyítani, hogy ők mennyivel különbbek. Egy-egy eset kapcsán már-már azt érzem, hogy az eddig képviselt pacifista szemléletmódommal csak ártottam a gyerekeimnek, mert általa eredendően az áldozat szerepébe kényszerülnek. Valóban így lenne? Nem tudom biztosan, de kicsit elbizonytalanodtam: a közvetlen, akár felemás eredményt is hozható szülői beavatkozás lehetőségét továbbra is a legvégső esetre tartogatom, de valamit mégis tennem kell(ene). (A gyerekkori traumák sok mindenre megtanítottak, például mentálisan – szép, nem szép – támadni. Kifinomult technikákat fejlesztettem ki, mert a fizikai erőszak soha nem volt az én világom testalkatomból és egyszerű kétbalkezességemből fakadóan. Végül nem volt alkalmam használni őket, mert nagyobb lettem és egy elfogadóbb közegbe kerültem, ahol lettek barátaim, akik a mai napig velem vannak.)

És itt jön a csupa kérdőjel.

 

iskolai agresszió

 

Az iskolákban tapasztalható, egyes viselkedésnormákat nézve nehéz válaszút elé érkeztem. Szeretnék kitartani az eddig képviselt szemléletmódom mellett, de a világ ellenem dolgozik. Vajon ennek ellenére ragaszkodjak-e az eddigi elveimhez és ne adjak a gyerekeim kezébe fegyvert a piszkálódók ellen, vagy tanítsam-e meg nekik azokat a módokat, amikkel láthatlan, de hatékony módon tudnak támadni..?! Igen, támadni, mert egyesek ellen a konfliktuskerülő védekezés egyszerűen nem elég. Vajon odáig is el fogunk jutni, amikor azt mondom nekik, hogy ha már a szavak sem használnak, akkor üss vissza? Nagyon remélem, hogy nem

Szülői életem egyik legnehezebb időszakát élem. Vajon mit hoz a jövő? Engednem kell a külső – kicsit sem szimpatikus – nyomásnak, hogy biztonságban tudjam a gyerekeimet vagy tartsak ki azt remélve, hogy – mint a tündérmesékben – a győzedelmeskedik és végül elnyeri méltó jutalmát?! De az iskolai agresszió nem tündérmese…, közel sem az. És ez az én nagy dilemmám.

12 thoughts on “Az iskolai agresszió nem tündérmese

  1. Bár nálunk még nem téma, lányom csak most kezdi a sulit, mégis van egy nagyon jó példám, ami melletted szól. Egy anyuka barátnőm nem ezt az elvet vallja, ő bátorítja kisfiát, a “Védd meg magad” elv alapján. (kislányként hasonló tapasztalatai voltak, mint Neked) Szóval a kisfiú ezt hallja rendszeresen, mert nehogy áldozat legyen belőle. Egyik nap együtt játszottak a gyerekeink és az akkor még igencsak kisovodás kislányomtól elvett egy játékot, de olyan durván, hogy még meg is ütötte. Mikor rákérdeztem, mi történt, azt válaszolta: Én csak megvédtem magamat.
    Szóval azt látom a fő baj az, még ha a csak Védd magad elvre tanítunk is, elfelejtjük, hogy a gyerek nem tudja, mit jelent ez, mikor érvényes és milyen mértékben. Visszaüthet? De mekkorát? Hányszor? Kinek? Lánynak is? stb. stb. És ez a fő gond szerintem ebben, hogy felhatalmazzuk a gyereket egy ilyen körül nem határolt lehetőséggel és aztán megüt egy kisebbet, aki elesik, betörik a feje és akkor mi van? És mi lesz ha nagyobb lesz. Meddig szabad verekednie. Tiniként is. Ha felnőtt lesz és a szomszéd hülye, menjen és verje meg? Hogy lesz belőle békés felnőtt, ha az ököl a megoldás?
    Szóval én verekedés ellenes vagyok és maradok is, mert több veszélyt látok az ellenkezőjében.

    1. Szia!
      Köszönöm, hogy benéztél és megosztottad ezt a történetet, igazán tanulságos.
      Tényleg nagyon nehéz ügy ez. Én még kitartok a nem-verekszünk elvem mellett, de néha megingok. Én az agresszív fellépés ellen vagyok. De akkor a másik gyerek miért nem fogja vissza magát? Neki miért szabad, miért hiszi azt, hogy fölényben van, hogy neki bármit lehet? Mindig azt érzem, hogy egy fecske nem csinál nyarat…, de ha beállok a sorba, nem leszek különb, az erőszak pedig tovább burjánzik. És ez nem vezet semmi jóra.
      Szép napot!

    2. hemos ésmomwithfive
      Sajnos én is a nem verekszünk, nem bántunk másokat elv alapján neveltem lányomat, ugyanis amikor sorozatosan bántották nem védte meg magát, sőt amikor az iskolától nem kaptam segítséget hiába mondtam neki, hogy üss, vagy rúgj vissza, Ő azt felelte, hogy nem bánt másokat. Ha újra kezdhetném, bárcsak így lenne, arra nevelném, hogy igen is védje meg magát, csapjon oda, hogy a másiknak többé még csak eszébe se jusson hogy rossz szándékkal közelítsen hozzá, mert az Őt ért bántalmazások hatására önbizalomhiányos, szociális fóbiás lett, mindezért “köszönetet mondok” volt osztálytársainak, iskolatársainak valamint tanárainak és az iskolavezetésnek.

      1. Szia Katalin!
        Nagyon sajnálom, hogy ilyen élményeken ment át a lányod, abszolút átérzem, én is megtapasztaltam mindezt és nagyon nem könnyű együtt élni ezekkel az élményekkel.
        Én sem tudom, mi a helyes, mert az agresszió agressziót szül és nem biztos, hogy ez a megoldás. De akkor mi? És miért mindig az áldozatok érzik magukat rosszul, a többiek szülei hol vannak? Sok a megválaszolatlan kérdés… sajnos.
        Üdv: Barbara

  2. Egy jó küzdősport szerintem segíthet. Az iskolai piszkálódók a gyengéket találják meg (mindenkinél bepróbálkoznak, de a gyengéket támadják folyamatosan), a küzdősport jó tartást ad mind mentálisan, mind fizikailag. Plusz egy támogató csapatot.

    1. Szia Sophie!
      A küzdősport megvan: Nagyfiú 3 éve cselgáncsozik, Nagylány most kezdett el karatézni. Nem ezzel van a gond, hanem a beléjük plántált tudással, hogy nem verekszünk. Vajon jól tanítottam őket, megérte? Nem tudom. Sok a kétség bennem. Ha az én gyerekem nem üt, pedig tudna, akkor a másé miért? Nem könnyű szülőként, pláne úgy, hogy én is bántalmazott voltam.

      1. Szia Momwthfive!
        Érdekes, hogy ez a véleményed annak ellenére, hogy Te is bántalmazott voltál, ugyanis én azt vettem észre, hogy évekkel később a bántalmazottak rájönnek, hogy nem kellett volna tűrniük. Sajnos igaz, hogy csak egyszer hagyja magát az ember, akkor rászállnak, hogy vele mindent mg lehet tenni. A tanerőnek való szóvátétel sem segít mindig, sőt olaj a tűzre. Egy óvodástárs anyukája mondta, hogy az ő lánya év elején behúzott annak aki piszkálta, többet nem is merték bántani. Lehet ez a megoldás, mert az sem jó, hogy azt mondja az ember a gyereknek, hogy kerülje a kis szemeteket, mert akkor azt neveled bele, hogy hunyászkodjon meg, meg aztán a gyerekek amilyen kegyetlenek, úgy is megtalálják és bántják, fel sem fogják milyen kárt okoznak a lelkében, egy életre tönkretéve őt. A tanácsom az, hogy jól gondold meg, nem kell e felülvizsgálnod az elveidet – én már ezt tenném – mit kell tenned a gyermeked érdekében. Kérlek keress meg facebookon, tovább beszélhetünk!

        1. Szia!
          Az igazság az, hogy én nem akarok beállni a sorba, mert ha én is az agressziót pártolom, akkor gyakorlatilag lesüllyedek az ő szintjükre. Ez pedig távol áll tőlem. (A bántalmazásomnak köszönhetően olyan szarkasztikus személyiségem lett, amivel bárkinek álmatlan éjszakákat tudok okozni anélkül, hogy elsőre levenné, hogy ez valamiféle visszatámadás a tőle jövő agresszióra.)
          Egyelőre dilemmázok. A másik, hogy a fiam nem akar belemenni egy ilyenbe, ő nem akar verekedni. Ő ilyen és kész. Nincs mit tenni, nem fogom belekényszeríteni valamibe, amit ő nem akar, pedig ereje lenne hozzá. Szóval, dilemmázunk és figyelünk minden apró jelre, ha a helyzet súlyosbodik, akkor mindenképpen lépni fogunk.
          Üdv: Barbara

          1. Szia Barbara!
            Értem, hogy miről beszélsz, milyen dilemmáid vannak. Sajnos én tényleg végig éltem ezt, és éppen ezért mondom, hogy nagyon vigyázz. Az én lányomnál a bántalmazás kiskorától folyt, de csak 7. osztály második félévében sokallt be, akkorra gyűlt fel benne minden, amitől el kezdett máshogy viselkedni, nevezetesen: nem akart iskolába menni, meg sehova, ahol emberekkel találkozhat, tehát kialakult a szociális fóbia. Aztán a fő probléma itt kezdődik, mégpedig az hogy nem kezeltetheted a gyerekedet, ha ő nem akarja, stb. , de ezekről nem akarok nyilvánosan írni.
            Üdv: Kati

          2. Szia Kati!
            Én is értem, hogy mit mondasz. Nálunk összetettebb a probléma. Épp most várunk egy tehetséggörbe elkészítésére, hátha abból kiderül valami, mondjuk az út, hogy merre menjünk tovább.
            Kitartást nektek, remélem, még nincs minden veszve és boldog lesz a lányod egyszer.
            Üdv: Barbara

      2. Van egy olyan kategória, hogy verekedést nem kezdeményez, de megvédi magát (visszaüt). Szerintem életképesebb, mint a pacifizmus, főként mert ha a kis erőszakosak látják, hogy nem érdemes velük kikezdeni, más célpontot választanak.

Hozzászólás