Heten négy keréken, avagy útra kel a nagycsalád

Hogy néz ki, ha útra kel a nagycsalád?

travel

 

Egy nagycsalád életében utazást szervezni nem két nap és nem is három, hanem a szülői szürkeállomány folyamatos karbantartására szolgáló tevékenység: állandó program, amely minden év első napján veszi kezdetét és egészen a megvalósulásig tart, ami általában csak hónapokkal a kezdés után következik be, de addig annyi változaton megy keresztül az eredeti terv, hogy még engem is meglep az újdonsága. A minap is rákérdezett Férj, hogy megvan-e már a közös nyaralás úti célja, mert soha nem elég időben elkezdeni a keresést. És tudjátok mit, ebben az  egyben igaza van. Amilyen szempontjaink nekünk vannak, nos, azzal tényleg soha nem lehet elég korán elkezdeni a szervezést.

Bármilyen őrültségnek is hangzik, évente egyszer-kétszer előfordul, hogy összepakoljuk a családot és elutazunk valahova, hogy pihenjünk…, pontosabban, hogy megtudjuk, meddig terjed a komfortzónánk határa, mert egy nagycsaládos utazást pihentetőnek nevezni puszta eufemizmus.

Ha valaki az indulás előtti felkészülési időszakban arra vetemedne, hogy bekukkant hozzánk, akkor jobb, ha felkészül minden eshetőségre: három napi hideg élelem, zseblámpa és dzsungeltúrán használatos túlélőkészlet nélkül nem nagyon lehet eligazodni a kisebb-nagyobb ruhakupacok, a csomagküldő szolgálat munkatársaira váró dobozok és az általam hatalmasnak, a gyerekek által viszont elégtelen mennyiségűnek titulált játékhalmazok között.

Így indítunk és a helyzet órákkal később sem lesz jobb, sőt… egyre inkább eldurvul, ahogy közeledik a rajt.

– Anya, vehetem már a cipőmet? – érdeklődik Négyes.

– Minek? – kérdezem nem éppen a legbársonyosabb anyai hangomon, miközben a Legkisebb által vasúti tárcsának használt fakanalakat huzibálom ki az alsóneműk közül.

– Még nem indulunk? – szontyolodik el Négyes, aki nem érti, hogy nem készülhettem még el, hiszen ő már összecsomagolta 10 literes hátizsákját. (Értsd: hosszas válogatás után végre döntött, és betette az alvós Pókemberét meg a nyunyiját a zsákba. Ezzel ő a maga részéről lezártnak tekintette a csomagolást…, hiszen a legfontosabb dolgok már megvannak, a többiről – az apróságokról – majd gondoskodom én.)

– N-e-m, m-é-g n-e-m i-n-d-u-l-u-n-k – magyarázom szép lassan és tagoltan, hátha akkor megérti.

– Akkor még ne vegyem a cipőmet? – kérdezi újra.

A következő pillanatban megjelenik a három nagy és vagy másfél doboznyira való cuccot dobnak a kanapéra…, a szemükből pedig egyértelműen azt olvasom ki, hogy ezek nélkül ők bizony egy tapodtat sem mozdulnak. (Egy pillanatra átvillan az agyamon: ha itthagyom ezt a sok – felesleges – cuccot, akkor tényleg nem jönnének velünk? Hm. Nem is lenne rossz… csak két gyerekkel utaznánk, beférnénk a kocsiba a csomagokkal együtt és végre mi is kipihennénk magunkat. Aztán persze elhessegetem ezeket az eretnek gondolatokat és megpróbálom kitalálni, hova a bánatba is dugdossam még be a legkülönfélébb játékokat, plüssfigurákat, kirakókat…)

 

packing box

 

Olyan ez, mint egy szürreális álom vagy egy akadályverseny. Kifejezetten szülők számára kifejleszett erőfitogatás, amelyen a fizikális (birtokolod-e az erőt x térfogatot felölelő ruha begyömöszöléséhez 1/2 x térfogatot befogadni képes bőröndökbe/dobozokba) és a mentális (ki tudja hosszabb ideig megőrizni türelmét úgy, hogy a csomagolást tetszőleg számú gyerek szabotálja a legkülönfélébb módon) képességeit is próbára teszik a résztvevőknek. És a végén mindig a leszármazottak győznek…, de ahogy a mondás is tartja: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

Hol van eközben Férj? Bujdokol. Bárhol, akárhol, de egy biztos: a csomagoktól olyan távolságra, hogy esélyem se legyen megkérni valamire, mert a végén még képes lennék rá. Egészen a közelmúltig annyira még rá tudtam venni, hogy a saját motyóját ő készítse össze, de amióta öt gyerekünk van, azóta már azt se bánja, ha azt is én pakolom be a dobozokba.

– Tökéletesen csinálod, drágám, én sem csinálnám jobban – mondogatja.

– A kék kockás ingemet betetted? Neeeem? Miért nem? – buzog fel benne néha egy-egy hasonló kérdés, de gyorsan el is nyomja, amikor kiejtem a számon, hogy akár csatlakozhat is népes kis seregünkhöz a nappaliban és résztvehet a-hogyan-tegyük-a-szüleinket-idegronccsá-öt-perc-alatt össznépi játékban.

És amikor azt hinném, hogy túljutottam a csomagolás nehézségein, akkor jön az igazi feketeleves. Az összes doboz már a csomagfelvevő ponton várja a másnapi postázást a kitöltött feladóvényekkel együtt, végre minden és mindenki elcsendesedett, mi is lefeküdtünk aludni, amikor nekem kipattan a szemem és lázasan próbálok életet lehelni életem párjába, mert rájöttem, hogy kimaradt a wellness-es pihenés felszerelései közül a fürdőruha, a karúszó, az úszószemüveg, vagy a hegyi túrákra koncetráló pihenés elengedhetetlen kellékei közül a túrabakancs, iránytű….

De persze a zseblámpa – amivel villanygyújtás és ebből kifolyólag a gyerekek felébresztése nélkül tudnám felkutatni a hiányzó elemeket – a már feladott csomagok egyikének alján rejtőzik. Mi marad? Sötétben botorkálás, halk átkozódás és szitkozódás és az ígéret, hogy jövőre majd a zseblámpát felejtem ki és akkor legalább ez a probléma nem merül fel kérdésként.

 

torch

 

Az évek során nagy rutinra tettem szert és tényleg egyre kevesebbszer hibázom, de akkor nem értem, hogyan eshetett meg egyszer, hogy otthon hagytuk az egyik gyerekünket?! Pedig Isten bizony megszámoltam  őket, de sokan is vannak és nagyon fürgén változtatják a helyüket… Még szerencse, hogy időben észrevettük, hogy túl nagy a csend (pedig egyáltalán nem volt csend) a megszokotthoz képest, és egyvalaki hangja hiányzik a tömegből.

Nagyfiút nem nagyon viselte meg a tény, hogy hirtelen egyedül maradt a lakásban. Mire visszaszáguldottunk érte, sorban kikészítette a konyhapultra, hogy miktől nem fog éhen veszni, s e röpke idő alatt igen szépen belakta az otthonunkat… nagyon úgy tűnt, hogy nem nagyon bánta ezt az egész malőrt. Lehet, hogy nem is véletlenül történt?

Aztán persze eljön az indulás pillanata is…. valahogy így…

 

 

Ti hogy utaztok?

Hozzászólás