Miért vagyok hálás a szennyesért?

Miért vagyok hálás a fél nap alatt hegynyi magasságokba összegyűlő szennyesért? Talán megőrültem?!

miért vagyok hálás

 

Talán meg… De még mielőtt rám fognátok, hogy tutira erről van szó, elmesélek valamit, valamit, amire én is csak mostanában kezdek rádöbbeni és igyekszem egyre inkább tudatosítani magamban.

De kezdjük az elején! Történt a minap, hogy Nagylány valami olyat mondott, amitől egy pillanatra kihagyott a szívem, megszűnni látszott körülöttem az élet, lelassult az idő és engem is megállított és gondolkodásra késztetett (persze máskor is használom az agyam, már ami még megmaradt belőle tizenkét itthon töltött év után, amely – valljuk be őszintén – meglehetősen egysíkú tematikára koncentrálódott).

– Anya, félek! – súgta a fülembe, amikor bementem hozzá jóéjt puszit adni.

– Mitől félsz? – kérdeztem tőle szülői magabiztosságom teljes tudatában, hogy bármit is mond, majd jól megvédem.

– A háborútól… – mondta csendesen.

– A lányok a suliban azt beszélik, hogy háború lesz és én nagyon félek – mondta könnyekkel a szemében.

Jó szorosan megölelgettem és megnyugtattam, hogy mellettünk mindig biztonságban lesz, nincs mitől félnie. Aztán becsuktam az ajtaját és csak bámultam magam elé… Lebotorkáltam a lépcsőn, a gondolatok pedig csak úgy cikáztak a fejemben. Honnan jut eszébe egy kilenc éves kislánynak ilyesmi? Mit látott, mit hallott, miről beszéltek a többiek? Ez persze csak egy költői kérdés volt a részemről, mert pontosan tudtam, hogy mi volt a téma közöttük, miről szólt a diskurzus, csak ott, akkor, abban a pillanatban nem akartam elhinni, vagy még inkább, tudomást venni róla…

 

vagyok hálás

 

Tájékozott felnőtt embernek tartom magam (korábbi szakmámból fakadóan nem is engedhetem meg magamnak, hogy másképp legyen, na meg persze történész mivoltomat sem tagadhatom meg), látom, amit látok, következtetéseket is le tudok vonni, és bennem is számtalan kérdés van a világ jövőjét illetően, de hogy ezek a problémák már a kilenc éves lányom világába is betörtek, az letaglózott.

Ami eddig távoli volt, most közelebb jött, egészen közel… érzékelhető közelségbe. Amit eddig csak képeken láttunk, most teljes valójában mutatkozik meg: sorsok és életek, szerencsétlenség és dráma… itt, melletünk. Mi pedig a fotelből nézzük a szomszédságunkban zajló eseményeket, véleményt alkotunk (ki ilyet, ki olyat), aztán továbblépünk és éljük tovább az életünket úgy, ahogy addig. Vagy nem…, mert valami megváltozott bennünk.

Valami megváltozott…

Az utóbbi időben egyre többször azon kaptam magam, hogy mindenben csak a rosszat látom. Beüzemelve a házisárkány üzemmódot panaszkodtam mindenért: túl sok a feladat, idegesítőek a gyerekek, magamra nem jut idő, nem volt a boltban, amit kerestem, pedig anélkül nem élhetek (mekkora álszentség ez!)… Sokgyerekes édesanyaként irgalmatlan mennyiségű megoldandó problémát tár elém az élet, egy csomó olyan élethelyzettel kínál meg, amiről szívesen lemondanék, ha tehetném.

Mikre gondolok? Nos, irigylem – igen, irigylem – azokat, akik hétvégén addig lustálkodhatnak az ágyban, amíg nem szégyellik, a napi mosásadagjuk még negyedig sem tölt meg egy, 9 kilogramm ruhamennyiséget befogadni képes mosógépet, nem naponta háromszor, hanem háromnaponta egyszer indítják be a mosogatógépet, legalább néha van idejük bármire, akármire… és nem csak reggel 7 előtt vagy este 9 után, minimális kockázattal kell számolniuk, hogy egy jól előre eltervezett programot egy váratlan esemény keresztülhúz.

Ez az életstílus és én igen messze kerültünk az utóbbi időben egymástól. És ezzel együtt úgy éreztem eltűntek a pillanatnyi lélegzetvételt biztosító boldogságmorzsáim is, csak a feladatok lebegtek a szemem előtt, képtelen voltam hálás lenni az életnek azért, amilyen helyzetet teremtett a számomra. A hétköznapi rutin elfelejttette velem, hogy mennyi boldogság is leledzik a családos életben. Mert hogy lehet hálásnak lenni egy ilyen életért, ahol csak a munka van?!

Ebből az állapotomból billentett ki Nagylány félmondata, amely egy pillanat alatt teljesen más megvilágításba helyezte ezeket a dolgokat és rájöttem: eljött az idő, hogy ezekben az élethelyzetekben is meglássam a jót, azt, hogy szerencsés vagyok, amiért átélhetem őket. Előkaptam egy papírt és felvéstem a nagycsaládos életünket legjobban jellemző dolgokat és megpróbáltam lefordítani őket a hála nyelvére. Így néz ki a listám…

 

miért vagyok hálás

 

Újra megtanultam hát hálásnak lenni, az örömre koncentrálni a sok feladat között…, és a jövőben igyekszem mindig magam elé képzelem ezt a listát, amikor épp szentségelni kezdenék a háztartási helyiség előtt, ahova nem tudok belépni a hatalmas szennyeskupac miatt.

13 thoughts on “Miért vagyok hálás a szennyesért?

  1. Szia Barbara,

    Az utóbbi időben engem is elkapott a gépszíj e tekintetbe, de ez az írásod visszarántott a valóságba és eszembe juttatja, hogy bőven van miért hálásnak lennem 🙂
    Az ember sokszor tényleg hajlamos arra, hogy sajnáltassa magát milyen rossz neki, pedig ha belegondolunk abba ami most itt zajlik a közvetlen közelünkben rá kell jönnünk, hogy mennyire szerencsések vagyunk mert béke van az országban és viszonylagos nyugalomban élünk!

    1. Szia Timi!
      Igen, nagyon könnyű elveszni a sok feladat között és elveszíteni a pillanatokat, amiért igazán érdemes létezni, még akkor is, ha egy kupac koszos ruha mögé bújnak. A hála fontos része kell, hogy legyen az életnek, és muszáj rá tudatosan törekedni.

  2. Köszönöm, Barbi! Én is igyekszem ezeket a gondolatokat észben tartani. Csak néha nem könnyű. De tényleg szerencsések vagyunk a gyerekeinkkel és az életünkkel.

  3. Nekünk “csak” kettő van, de az érzéseim hasonlók.Nagyon szép gondolatok, tetszett a lista nagyon! (Még a széthagyott/széthordott játékok jutottak eszükbe, jó, hogy ennyi mindenük van, mégha bosszantó is folyton belerúgni, rálépni valamire. :))

    1. Szia Vero!
      A kettő sem “csak”! 🙂 Köszönöm szépen a kedves szavakat. Nagyon fontos tudatosítani néha magunkban, hogy igenis jó dolgunk van, bármennyire is az ellenkezőjét érezzük néha.
      Szép napokat a “csak” két gyerekkel! 🙂
      Barbara

    1. Kedves Ági!
      Örülök, hogy benéztél hozzám. Nagyon nagy öröm lenne nekem, ha megosztanád a bejegyzést, enyém a megtiszteltetés.
      Köszönöm, szép napot! Barbara

Hozzászólás