Tényleg az élet lenne a legnagyobb tanítómester?

Az élet a legnagyobb tanítómester – tartja a mondás. Én pedig most már el is hiszem.

legnagyobb tanítómester

 

Utálom a közhelyeket, de be kell látnom, hogy némelyikben van igazság… nem is kevés. A legutóbb megélt, átélt tapasztalat legalábbis ezt bizonyítja.

Olyan életszakaszba értem az öt gyerekkel, ami enyhén szólva sem egyszerű. Néha komolyan úgy érzem, mint a Hegylakó filmekben… a végén csak egy maradhat: vagy én vagy a gyereksereg. Nagyfiú egyre jobban kamaszodik és ez már az iskolai teljesítményén is látszik, de továbbra is magasról tesz rá, csak a könyveket bújja, meg néha (szerintem meg az elfogadható mértéknél sűrűbben) a tabletjén lóg. Értelmes kommunikációt szinte képtelenség vele folytatni, mert a stílusa – hogy úgy mondjam – hagy némi kívánnivalót maga után. Őszintén szólva visszasírom azt az időszakot, amikor a “Nekem csobogsz, kispatak?” szállóigévé nemesült sértegetése volt a legerősebb, amit időnként a fejemhez vágott.

Igazából egy kamasszal még el is lavíroznék a hétköznapok rengetegében, de most hogy Nagylány is felzárkózott a bátyjához, hatványozottan úgy érzem, nem akarok kamaszokat nevelni, viszont egyre nagyobb szükségem lenne egy időgépre. Hallod, aranyhal?

Amikor pedig azt hiszem, hogy nem lehet már rosszabb, akkor szembetalálom magamat Középsővel, aki már nem kicsi fiú, de még nem is nagy, viszont annál szemtelenebb és közben meg olyan, mint egy papagáj: akármit hall, visszamondja és közben hátborzongatóan vihog. Alfred Hitchcock simán elirigyelhetné tőlem – ha még élne…, na ezért is kéne az a fránya időgép – valamelyik filmjébe főszereplőnek, legalább valami hasznot is látnánk a viselkedéséből.

A sorból persze nem maradhat ki Négyes sem, aki szájkaratéban verhetetlen, ha tartanának belőle világbajnokságot, látatlanban is fogadhatnék a győzelmére… sajnos.

Mit akarok ezzel mondani? Csak annyit, hogy mostanában bizony kijut a zsörtölődésből, morgásból, panaszkodásból: én mennyire egy szerencsétlen édesanya vagyok, hogy ilyen gyerekeim vannak, akik semmibe veszik a szavamat, visszabeszélnek és megnehezítik a sorsomat. Erre persze nem vagyok büszke, de hát most ez van.

Illetve csak volt, mert elég volt két és fél óra, hogy belássam: teljesen rosszul látom a dolgokat, örülnöm kéne, hogy ilyenek, hogy csak ilyen gondokat okoznak…

 

az élet a legnagyobb tanítómester

Az élet a legnagyobb tanítómester

A minap kórházba kerültünk Legkisebbel. Nem vagyok egy para-mami – ez talán már kiderült az eddigi írásaimból is -, de most aggódtam. Teljesen elment a hangja, nagyon elesett volt, akárhova tettem, rögtön eldőlt, mint egy zsák (még a legkedvesebb autóit is csak ímmel-ámmal, fejét a parkettán pihentetve volt hajlandó arrébb pöccinteni), sem inni, sem enni nem akart, viszont folyton sírt és azt mondogatta, hogy fááááá – ami az ő babanyelvén annyit tesz, hogy most aztán nagyon rosszul érzem magam és fáj…, hogy mi, na ez volt a kritikus pont, mert pont ezt nem tudta elmondani.

Ha baj van, akkor az csőstül jön. A gyerekorvosunk összes gyereke is lázas volt, szóval nem maradt más hátra, mint a kórház, de oda meg beutaló kell, de azt a gyerekorvos írná, ha lenne, de nem volt… Személyes hiányát azzal ellensúlyozta, hogy elintézte: fogadjanak bennünket papírok nélkül a Tűzoltó utcai gyerekklinikán. Fogadtak…, és amit ott láttam, az rádöbbentett arra, hogy mennyire jó dolgom van nekem, valójában milyen szerencsés is vagyok.

A két és fél órás kórházi kivizsgálás alatt minden egyes pillanatban hálát adtam Istennek azért, hogy Nagyfiú időnként gorombaságokat vág a fejemhez, mert ha csúnya szavakat is mond, de tud artikuláltan beszélni, hogy bár Nagylány a hisztijeivel kikerget a világból, de ezek az időszakok csak percekig tartanak és nem állandóak, hogy Középső és Négyes a lakáson belüli futkározásával több kárt okoz, mint hasznot, de ez azt jelenti, hogy élnek és virulnak, minden végtagjuk rendeltetésszerűen mozog.

Amikor volt bátorságom belenézni egy-egy édesanya, édesapa szemébe, akik nem egy egyszerű – heveny – vírusfertőzés miatt voltak ott a kórházban a gyerekükkel, bizony elszégyelltem magam. Még én érzem magam rosszul a bőrömben? Hova is tettem az eszem, amikor sajnáltatom magam a gyerekeim – általam néha elviselhetetlennek minősített, szerencsére e kérdésben a külső szemlélők sokkal megengedőbbek – viselkedése miatt? Mások mindent megadnának azért, hogy átélhessék mindazt, amiért én hőzöngök… Minden tiszteletem ezeké az embereké: anyáké, apáké, és nagyszülőké, akik elég bátrak, hogy szembenézzenek a sorsukkal és panaszkodás, zokszó nélkül teszik a dolgukat!

Jelentem az üzenet átjött és megértettem… mostantól pedig azon vagyok, hogy meg is valósítsam a tartalmát.

2 thoughts on “Tényleg az élet lenne a legnagyobb tanítómester?

    1. Kedves Ilona!
      Köszönöm szépen a kedves szavakat. Bizony, néha megfeledkezünk magunkról és arról, hogy mennyire jó dolgunk is van a saját kis világunkban.
      Üdv.
      Barbara

Hozzászólás