Ki hozza az ajándékot?

Ki hozza az ajándékot? Azt nem tudom, de hogy én veszem, az tuti.

ki hozza az ajándékot

 

Ilyen felütés után joggal kérdezhetitek, hogy akkor hol marad az ünnep varázsa, a titok, a CSODA?! Nem hiszem, hogy az ajándékok megvásárlójának személyétől függne a karácsony misztikuma, de kérem szépen, mindezek ellenére nálunk még az is van. Bár én veszem az ajándékokat, a gyerekek ezt nem tudják, vagy inkább nem akarják tudni, tudomásul venni. Még Nagyfiú és Nagylány is hisz az Angyalban és a Mikulásban…, hogy is ne hinnének, hiszen a hálószoba egyik eldugott sarkában ott áll egy kép, ahol édesanya – alias én – bárgyú vigyorral az arcán, kicsit zavartan, de büszkén feszít a Mikulás mellett roveniemi otthonában… ráadásul augusztus közepén. Kell ennél több bizonyíték a létezésére? Az Angyallal ugyanez a helyzet: minden évben percre pontosan jön és elviszi a leveleket (épp ideje más rejteket keresnem az eddigi irományoknak, mert Legkisebb mindent elér és le is rámol, így veszélyben az eddigi dugihely), sőt a kikészített tejet és kekszet is jóízűen elfogyasztja – legalábbis a gyerekek szerint, mert mindig csak pár morzsa marad utána… (többször mondtam már Férjnek, hogy egyszer már tehetnénk ki finomabb fajtát is, mert majd megfulladok a háztartási keksztől és ezen a kissé megmelegedett tej sem segít…, de azért a morzsákra mindig kínosan ügyelek).

Az előkészületek

Biztosan nem meglepő, ha az mondom, hogy az előkészületek kivitelezésében sem hazudtolom meg nagycsaládos édesanya létemet. Igazából, ha márciusban elkezdenék készülni rá, már az is késő lenne…, pláne, hogy októberben veselkedek neki. Az sem meglepő tán, hogy a lurkók kívánságlistája kétszer körbeérné az Egyenlítőt, gyakorlatilag nem múlik el úgy nap az év folyamán, hogy a gyerekek ne állnának elő valami kívánsággal, pedig pontosan tudják: az esélytelenek biztos nyugalmával indulnak ebben a csatában, mert a világ pénze nem lenne elég, hogy megvegyem az összes felsorolt játékot, könyvet, édességet, szóval bámit, ami elhagyja a szájukat…, így nem is veszem meg és nincs vita, hogy ki, mit, miért kapott/nem kapott meg. (Mielőtt bárki azt vetné a szememre, hogy milyen nyomorúságos gyerekkoruk lehet szerencsétleneknek, gyorsan leszögezem, hogy csak legóból annyi van a lakásunkban és az ágyak alatt, ami három óvodának is elegendő lenne, nem is beszélve a többi darabról… társasjátékokról, logikai foglalkoztatókról, elemes pillangóröptetőkről és társaikról…)

 

ki hozza az ajándékot

 

Persze nem teljesen eresztem el a fülem mellett az év közben spontán felmerülő, vagy a Négyes által megrögzötten és unalomig ismételt ötleteket (nyugodtan mintázhatnák róla az emberi kitartás szobrát: hetes váltásban áll elő az újabb és újabb kívánságokkal, amelyeket körülbelül öt percenként ismétel meg a lehető legváratlanabb pillanatokban és az elutasítás számára nem létező fogalom… úgy van vele, hogy ha elégszer mondja, akkor vagy ráununk és megvesszük, vagy valami csoda folytán – divatos coach nyelven szólva – egyszerűen bevonzza az áhított gördeszkát), hanem igyekszem őket jó mélyen elraktározni, hogy aztán a kellő pillanatban előrukkolhassak velük. Néha azonban talán túlságosan is mélyre sikerül ásni a kívánságokat és így fordulhat elő, hogy vagy a célszemélyt vagy az ajándékot keverem össze, de végül úgyis egy kupacba kerül az összes szerzemény és mindegyik megtalálja a saját gazdáját, még a tévedésem ellenére is.

A megvalósítás

Kész van hát a lista, életbe lép a második ütemterv, a megvalósítás. Ez az a pont, amikor Férj felveszi a nyúlcipőt és szó nélkül a kezembe nyomja a bankkártyát – amin persze jó előre beállított egy költési limitet – : “Intézd egyedül!”. Normál hétköznapokon sem hajlandó vásárolni jönni, még a heti nagybevásárlások alatt is le szokott izzadni, így nem csoda, hogy nem kíván részt venni a karácsonyi vásári forgatagban, amiből én szintén szívesen kimaradnék, de nekem más van megírva a csillagokban, nevezetesen öt gyerek, amelyiknek mindegyike ajándékra vár. Korábban – még a kütyümentes kőkorszakban – a nyakamba vettem a várost és addig nem mentem haza, amíg nem végeztem a listával… vagy legalább a felével… harmadával… negyedével… vagy legalább két dolgot nem tudtam lehúzni róla.


Csak nekem tűnt fel, hogy a karácsonyi kívánságlistán mindig olyan ajándékok szerepelnek, amelyeknek a beszerzési helye a lehető legmesszebb esik egymástól, vagy ha olyan szerencsésen alakulnak a dolgok, hogy két dolgot ugyanazon boltban is be lehetne szerezni, tuti, hogy csak az egyik van raktáron?


Amióta a telefonom okosabb, mint én, azóta kicsit könnyebb dolgom van, mert csak bepötyögöm, hogy mit szeretnék, és már jön is a válasz: elfogyott. Rendelhető? Nem. Ezért kár volt lecserélni a távbeszélőm…, persze azért nem ennyire vészes az online rendelés helyzete, mert végülis ki tudna ellenállni egy Angyalnak? (Én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy egyszemélyben játszom a család összes angyalát…, mint Charlie Angyalai, de ők legalább hárman voltak… így míg ők a Mindenki egyért!, addig én az Egy mindenkiért! jelszó alatt indulok a csatába.)

Végre beszereztem az egy teherkocsit megtölteni képes ajándékkupacot és ilyenkor jön az újabb fejfájás. Össze kell párosítani az ajándékokat a célszeméllyel és az ajándékozóval. Jó esetben az ajándékok száma osztható a családtagjaim számával, vagyis az előbbiből van több és az utóbbiból kevesebb. Gond akkor van, ha fordított a helyzet, vagyis elszámoltam valamit. Még nagyobb a gond, ha mindez december 23-án, délután négy órakor derül ki, amikor épp bezárni készülnek az üzletek.

 

ki hozza az ajándékot

A célegyenes

Őszintén bevallom, a spontán szőrtelenítést biztosító iskolai füzet- és tankönyvcsomagolás mellett a másik nagy ellenségem a karácsonyi ajándékok díszpapírba burkolása. Nem azért utálom, mert nincs szívem, vagy nincs tele csordultig szeretettel, és még csak azért sem, mert nem hat rám a sütőben illatozó karácsonyi mézeskalács fizikai valósága, hanem mert soha annyi idétlen formájú, de leginkább formátlan tárgy nem fordult még meg a kezemben, mint az ilyenkor csomagolásra váró ajándékok.

Csak hogy még nehezebb legyen a helyzet, minden évben van egy tárgy, ami tutira megkeseríti az életünket: vagy elnéztem a méretet, vagy mégiscsak a másik szín szerepelt a listán, mint ami megrekedt az emlékezetemben, vagy – mint az idei nagy rejtély – nem tudjuk kinyitni Nagylány ajándék titokdobozát. Komolyan! Már egy hete szenvedünk vele és még mindig nincs meg a megoldás, pedig abba szeretnék rejteni egy másik ajándékot. Már ott tartok, hogy telefonos segítséget kérek a forgalmazó cégtől…, ha úgy sem megy, marad a kisbalta.

A végén persze minden a helyére kerül: az ajándékok a csomagolópapírba, majd a fa alá, én a nyugiszobába, Férj pedig elégedetten nyugtázza, hogy az idén is sikerült neki minden nagyobb gond nélkül felkészülni a karácsonyi ünnepekre. Csak az a fránya titokdoboz ne lenne…

Nálatok ki hozza az ajándékot?

Hozzászólás