A bölcsész színre lép és állást vállal

Milyen, amikor egy bölcsész állást vállal? Állása válogatja….

bölcsész állást vállal

 

éges régen, egy-egy messzi-messzi galaxisban…, na jó, nem, csak az ELTE BTK dísztermében átvettem a diplomámat és kaptam mellé egy rakat kétséget és bizonytalanságot, hogy mit is fogok kezdeni az én friss történész-egyiptológus végzettségemmel (miért is gondoltam azt, hogy ez a két szakma lesz a legkeresettebb a 20.-21. század fordulóján, a mai napig nem értem). Egy dolgot tudtam csak, de azt nagyon határozottan, hogy mi nem szeretnék lenni. Tanár, na, az nem leszek, tutira.

Pedig akkor még nem állt mögöttem egy kispályás focicsapatnyi gyerek, de valahogy a zsigereimben éreztem: jobb lesz nekik – mármint a jövő generációjának – és nekem is, ha elkerüljük egymást a katedra egyik, illetve másik oldalán.

De akkor mi lesz belőlem? Sokfajta elképzelés kavargott bennem, a boldog végkifejletig azonban számos kacskaringón át vezetett az út…

1. állomás – Vak vezet világtalant

bölcsész állást vállal

 

Mit tud egy bölcsész, amit mások nem annyira? Villanyszerelésben biztosan vannak nálam jobbak, de élő beszédben nem sokan veszik fel velem a versenyt, az tuti. Ez a tulajdonságom kiegészülve a nyelvtudásaimmal egyenes utat jelentett a kilencvenes években a turizmusba. Bár, ne tette volna! Az idegenvezető szakma könnyűnek tűnik: mutogatsz és beszélsz, majd beszélsz és mutogatsz, étteremben eszel, majd hazamész. Ahogy azt az egyszeri és naiv bölcsész elképzeli…, még úgy is, hogy hivatalos papírja van turisztikai tudásáról.

Az iskolában arról kevés szó esett, nem árt, ha úgy ismered a várost, mint a tenyeredet, álmodban is tudod, merre kell fordulni, ha arra nem lehet, amerre kéne, illetve, hogy a turista egy külön állatfaj, amelynek az a nem titkolt célja: olyan kérdésekkel küldje padlóra a szerencsétlen idegenvezetőt a Szépművészeti Múzeum egyiptomi kiállításán, mint a “Komolyan? Egyiptomban 3000 évvel ezelőtt már éltek emberek? Nem féltek a dinoszauruszoktól?”

Az sem árt, ha a táskádban nem egy helyen őrzöd a Burda magazin klasszikus koktélruháról készült szabásmintáját és ékes fővárosunk térképét, mert bár nagyon hasonlítanak egymásra (csomó színes vonal keresztezi egymást mindkét nagyméretű papírlapon), de egy lényegi pontban mégis különböznek: a szabásmintán nincsenek utcanevek. Nagy hiányosság!

Tapasztalat: a városomban én leginkább egyedül szeretek sétálni és olyankor még összecsukott, rikító színű esernyőt sem kell a fejem fölé tartani karizomerősítő gyakorlatként. A főnök nélküli szabadságérzet csak illúzió, hiszen nem egy főnöke van az embernek, hanem harminc és mind idegen nyelven beszél, ráadásul mind ellenkező tartalmú utasításokat ad fél percenként. Az idegenvezetés számomra ezek után megmaradt extrém sportnak, akárcsak a falmászás… és mindenki szerencséjére egyiket sem űzöm.

2. állomás – Felelős szerepben

bölcsész állást vállal

 

A balul sikerült idegenforgalmi kalandom ellenére továbbra is azt gondoltam, az élőszavas kommunikáció az erősségem, hiszen könnyen szót értek az emberekkel (na, jó, kivéve a tömegben előforduló turistákkal), bárkit meg tudok győzni az igazamról (a tanáraim esetében egész jól működött, amikor azt próbáltam nekik beadni, hogy igenis tudom azt, amit szerintük nem) és ezt angolul is brilliánsan tudom kivitelezni. Hát nem.

Elég volt hozzá három (!) nap az alma materem tanulmányi osztályán a külföldi – nem magyar anyanyelvű – diákok tanulmányi felelőseként, hogy belássam, az irodai munka mint olyan, nem nekem való, pedig minden adottságom megvolt hozzá: vakon gépelek, beszélek idegen nyelveket, ülni is tudok, értek a számítógépekhez és embergyűlölő sem vagyok…, illetve voltam, egészen addig.

Az illuzórikus általános emberszeretet egészen addig létező fogalom, ameddig nem találkozol egy olyan diákkal, aki szentül hiszi, hogy beszél angolul – de nem – és ezt igen közelről próbálja igen hangosan bizonygatni. Vagy addig, amíg nem próbálnak meg tevékkel, esetleg kecskékkel megvesztegeni, hogy fogadd el teljesítettként az el nem végzett, de kötelező tanegységet.

Tapasztalat: az egyetemi tanulmányi felelős munkája nem klasszikus irodai munka, sokkal inkább egy dzsungelkaland a bürokrácia útvesztőjében, ahol nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

3. állomás – Aki nem lép egyszerre…

bölcsész állást vállal

 

Ami nem ment a diákokkal, majd menni fog a katonákkal – gondoltam merészen. Ezzel a nagyon határozott elképzeléssel léptem át a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kapuját egy szép őszi napon. A Hadtörténelmi Levéltár irodai alkalmazottjaként álmomban sem gondoltam arra, hogy egyszer majd terepszínű ruhát öltök és rangot kapok. Mert nem is…, mert még azelőtt leléptem, hogy beléptettek volna: így rétes nélkül maradtam és főhadnagy se lettem.

Pedig olyan szép volt minden: katonás rend az asztalomon, katonásan pontosan lejáró munkaidő, az angoltudásomat folyamatosan dícsérő fiatal magasrangú NATO-tisztek, akik igencsak örültek, hogy végre női alkalmazottal beszélhettek és ennek hangot is adtak. Csak az az egyenruha ne lett volna… kötelező erősen ajánlott az előmenetelhez.

Tapasztalat: az irodai munka és én végleg búcsút intettünk egymásnak, mert a megvesztegetésemre felajánlott tevéket nem tudtam volna hova rakni, az egyenruha színe pedig nem ment jól a hajamhoz. Soha ne vállalj olyan munkát és ne viselj olyan ruhát, amelyet nem rád szabtak!

Na, itt azért már felmerült bennem, hogy mégiscsak az lenne a legjobb, ha libákat őriznék a réten (szabad lennék, mint a madár, az élőszavas kommunikációnak semmi nem szabna határt – a szavak szabadon terjedhetnének az éterben, az már más kérdés, hogy értő fülekre találnának-e), de ekkor felcsillant a remény, hogy mégiscsak van olyan hely a földön, ahol csakis rám várnak és végre kibontatkoztathatom a képességeimet.

4. állomás – Az álomgyár első lépcsőfoka

bölcsész állást vállal

 

Sokáig hittem abban, hogy nekem olyan munkahely kell, ahol emberekkel foglalkozom és beszélek… sokat. De mekkorát tévedtem! Rá kellett jönnöm, hogy nem: jobb, ha nem a szám jár, hanem a kezem. Mert az írás az én igazi terepem és még a környezetemet sem rombolom.

Itt kérek bocsánatot minden volt kollegámtól, hogy ezt nem konstatáltam korábban és így némi halláskárosodást kellett elszenvedniük miattam, pedig mennyivel jobb lett volna nekik, ha a fülük helyett a szemük romlik és füldugók helyett inkább szemüvegre kellett volna költeniük.

A magyar hírügynökség volt az első olyan munkahelyem, ahol tényleges állásinterjúra készültem. Két zord, marcona – férfi – főnök ült velem szemben az irodában és arról faggattak, hogy volt-e valaha is közöm az újságíráshoz, mi a végzettségem, milyen nyelveken beszélek.

Igyekeztem magam nagyon jó színben feltüntetni, de hazudni se akartam, ezért őszinteségi rohamomban még azt is bevallottam nekik, hogy a legegyszerűbb fogalmazást is, ami a narancsról szólt általános első osztályában, az anyám diktálta le, annyira nem ment nekem az írás. Valahogy nagyon elbeszélhettünk egymás mellett vagy valamit nagyon nem sikerült átadnom nekik az utolsó információt illetően, vagy azt gondolták, íme a kihívás, amire egész életükben vágytak, mert az interjú végén azt kérdezték: másnap tudok-e kezdeni?!

Újságíró lettem és már első nap megízleltem ennek a világnak minden mélységét és magasságát. Emlékszem, hogy az első cikkem egy halászhajó elsüllyedéséről szólt, valahol Délkelet-Ázsiában. A tíz sornyi cikk megírása alig tartott tovább 50 percnél. Életemben annyi kambodzsai nevet nem láttam még angol átírással leírva, mint azokban a mondatokban. Azóta persze tudom, hogy van ennél rosszabb is, például, ha a közel-keleti államok vezetői ülnek össze csúcstalálkozóra és hozzák magukkal az összes miniszterüket a kacifántos, kötőjelekkel zsúfolt neveikkel együtt. Itt tanultam meg azt is, hogy szép a magyar nyelv, de nemcsak a külföldieknek okoz néha problémát, hanem egy-két kollegának is: a “kimutatta az oroszlánkörme fehérjét” vagy az “elrepült felette az idő vasfoga…” mondások örökre bevésődtek az emlékezetembe.

Megérkeztem, ez az én helyem… gondoltam sokáig, amíg nem lett családom.

5. állomás – A bloggerek világa

bölcsész állást vállal

 

A legújabb munkahelyemet, amely igen kényelmes, mondhatni otthonos és alig öt lépésnyire fekszik a hálószobánktól, gyakorlatilag az öt gyerekemnek köszönhetem.

Itt nincs főnök, tehát szabad vagyok (?!), mint egy idegenvezető, az asztalomon katonás rend van és azt csinálom, amit a legjobban szeretek és amihez – sokak szerint – a legjobban értek, írok, majdnem úgy, mint egy újságíró, csak éppen arról, amiről akarok és akkor, amikor akarok.

Szeretem az új munkám…, csak egy kis hibája van, nem fizetnek érte… még.

6 thoughts on “A bölcsész színre lép és állást vállal

  1. Minden kezdet nehéz – mondom én, meg mások is – de előbb-utóbb biztos célba érsz. (Lesz ezekből még fizetésed is!) Nem olvastam még minden írásod, de nagyon élveztem az olvasottakat.

    1. Kedves Klári!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám.
      Igyekszem a tőlem telhető legjobbat adni és remélem, hogy egyszer beérik a sok munka gyümölcse. Örülök, ha találsz kedvedre való olvasnivalót.
      Szép napokat kívánok neked.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás