Meddig versengünk még?

Meddig versengünk még? Mi, felnőttek a gyerekeink ellenében, kárára?! Meddig még?

versengünk még

 

Felbolydult a világ… zavar támadt az éterben. Eldőlt egy dominó és láncreakciót váltott ki. Évek óta tart a magyar köznevelés és közoktatás szintjének romlása, vagy ha ez durva általánosításnak hangzik, akkor mondhatjuk azt is, hogy stagnál – bár sokak szemében ez inkább eufemizmus -, de hogy javulásról nincs szó, az biztos. De hogy erről csak és kizárólag a hivatalos fél tehet, az sajnos nem igaz. Egyszerűen nem, mert egy kialakult helyzetért a benne részt vevő felek ha nem is egyformán, de egyaránt felelősek.

Mikor vesszük észre, hogy az elmúlt hetekben nagy sajtóvisszhangot kapott oktatásügyi helyzet kialakulásáért, mi szülők, mi is felelősek vagyunk?! Természetesen nem teljes egészében, mert a rendszer hibáit nehéz lenne tagadni, de hogy részünk van benne, az is biztos.

Mi a legnagyobb bűnünk? Az, hogy már óvodás kortól versengeni tanítjuk a gyerekeinket, de nem a futópályán vagy az atlétikai csarnokban, hanem az életben. Hiába a sok figyelmeztetés, hogy a gyerekeknek gyerekkorra van szükségük, erős érzelmi biztonságra, minél több, szabad, önfeledt mozgásra, futkározásra, ugrálásra, hogy kikiabálhassa magát, hogy unatkozzon, ha úgy van kedve, mi nem tanulunk belőle, illetve mindig a döntő pillanatban bizonytalanodunk el és fordítunk hátat mindennek és vele együtt a gyerekeinknek. Pedig mienk a felelősség, hogy ezeket biztosítsuk a csemetéinknek, mert jól láthatóan a hivatalos közeg erre egyre inkább képtelen.

Ehelyett mit adunk nekik? Külön tanárt már általános iskola második osztályában, hogy a negyedikes felvételin majd hasítson, különórákat (mert óvodai nyelvoktatás nélkül nem élet az élet és hiába játékosak ezek a foglalkozások, mégiscsak a gyerek szabadidejét áldozzuk fel érte), és elültetjük bennük az érzést, hogy csak a tökéletes, hibátlan teljesítmény az elfogadható, a szimplán jó fogalmát már nem is ismerjük (mert ugye, ha X.Y. meg tudja csinálni, akkor ő miért nem? Nos, azért nem, mert ő nem X.Y. és mert ő valami másra képes, ami talán nem olyan feltűnő és egzakt módon nem mérhető). Számok, jegyek, százalékok alapján ítéljük meg őket, nem vesszük figyelembe az egyedi adottságokat, hogy valakinek egy hármas dolgozat olyan, mintha valaki más csillagos ötöst írt volna. Elvárjuk, hogy mindenben, de tényleg mindenben egyformán jól teljesítsenek. De hát ez lehetetlen!

Kiakadunk, hogy ha valamiből nem az általunk elvárt/a hivatalos adatok szerint normális szintet teljesíti, de nem vesszük észre, hogy milyen ügyesen mászik fára, milyen ügyesen terít meg egyedül, vagy hogy egyedül megtanult biciklizni, mert ezeket magától értetődőnek tartjuk, nem egy esetben elbagatellizáljuk a jelentőségüket, viszont kiemelt fontosságúnak tartjuk, hogy hányas a matek félévi jegye, mert az kell a továbbtanuláshoz. (A bebiflázott, rutinszerűen begyakorolt feladatsorok nem mutatják meg a gyerek valódi képességeit, a jegyek, százalékok, felvételi számok viszont ezt a “tudást” mérik, a hivatal is erre kíváncsi. És itt a legnagyobb hiba a rendszerben. Bemagolni bármit be lehet, de hogy abból ténylegesen mi épül be és abból mit tud hasznosítani és a saját javára fordítani, na, az mutatja a valódi tudást, de erre a legritkább esetben kíváncsiak.)

 

versengünk még

 

Egyszerűen mondva kiszolgáljuk a rendszert… a rendszer elvár valamit, mi pedig teljesítjük a gyerekeink ellenében. Mert mi másért fizetnénk több tízezer forintot egy felvételi előkészítőért már tíz éves korukban?! Mert félünk, hogy lemaradunk. Igazodunk, mert igazodni akarunk és nem merünk mások lenni, nem merünk hinni a gyerekeinkben, abban hogy mindenki megtalálja az életben a helyét és nem feltétlenül azokból lesznek a boldog felnőttek, akikből kipréseltek mindent a szüleik, és ahogy az sem igaz, hogy azok, akik néha-néha kihagytak némi irodalom leckét vagy intőt hoztak haza, mert a tanórán olvastak – és nem a tankönyvet – azok mind a pálya szélére sodródnak majd felnőtt korukra. Az élet nem fekete-fehér, nem a jegyek mutatják majd meg, ki mire viszi az életben.

Mutogatunk a tanárokra, a KLIK-re, az alaptantervre, a megnövekedett tananyagra, vagyis keressük a gerendát mindenhol, miközben a szálkát nem vesszük észre a saját szemünkben.

Komolyan gondoljuk a változtatásra való igényünket? Akkor tegyünk érte! Kezdjük el a változtatást magunkon. De ne azzal, hogy ha a szomszéd Pistike mellé a sikeres negyedikes/hatodikos felvételi érdekében már a teszt megírása előtt egy évvel különtanárt fogadnak fel a szülei, akkor mi erre még rádobunk fél évet és már másfél évvel korábban megtesszük ugyanezt. Ugyanis ez csak bebetonozza az eddigi szokásokat. Merjünk bátrak lenni és ellenállni a fősodrásnak, szembemenni a trendekkel és a gyerekeink érdekét szem előtt tartani.

A legtöbbet akkor tudjuk kihozni a gyerekünkből, ha időt adunk neki, ha nem siettetjük, ha a saját egyéniségéből indulunk ki. Ha ez azzal jár, hogy hármasokat, ketteseket hoz haza egy bizonyos időszakaszban, akkor fogadjuk ezt el. Mi sem teljesítünk nap, mint nap azonos szinten, a teljesítményünket nagyon sok minden befolyásolja (valamilyen dráma, öröm, hiszti…), azonban, ha a gyerekeinkről van szó, mintha erről megfeledkeznénk.

Én kőkemény leckét kaptam Nagyfiú révén (és nincsenek illúzióim a többiekkel kapcsolatosan sem, ha figyelmen kívül hagyom az egyéniségüket): ha nem vagyok képes elfogadni őt a tengernyi sok eszével és az ezzel együtt járó részképességben mutatkozó zavarával, akkor két éven belül elveszítem őt örökre, tönkremegy a szülő-gyerek megbonthatatlannak hitt párosa. Én most ezennel megszabadulok az elvárásaimtól és azon leszek, hogy megtaláljam azokat a pontokat, amelyeken keresztül segíteni tudom őt, hogy kibontakozhasson. Csupa kettes lesz év végén, esetleg megbukik? Igen, ez is benne van a pakliban (a jövője viszont nem ettől függ, hanem az általunk biztosított kiegyensúlyozott családi háttértől), de ettől még ő ugyanaz marad… az én legnagyobb, legokosabb, szeretnivalóan utálatos kamasz kisfiam.

Hozzászólás