Bepasiztam és nagyon élvezem

Nem vagyok egy csapodár típus, amióta férjhez mentem majd húsz éve, eszembe se jutott másra nézni… most meg tessék: bepasiztam.

pasizni (1)

 

Ha megtörtént, hát megtörtént. Tavasz van, sőt, közeledik a nyár, az embernek megváltozik a hangulata, talán többet mosolygok én is, még akkor is, ha továbbra is öt gyerekem van, akiktől néha arcomra fagy a mosoly… De az időjárás hatással van rám is, na, kár lenne tagadni. Szóval süt a nap ezerrel, döngicsélnek a méhek, még az erkélyemen se sikerült kipusztítani a két hete ültetett növényeket (na, jó, csak az egyik levendulát, de isten bizony nem az én hibám…), tehát a kedvem is virágos, és bár a sok szüléstől megkergült hormonháztartásom szerencsére egy ideje már nyugalomban van, de most ott is érzek valami változást. Bizsergek… Az ok rém egyszerű: egy szemtelenül fiatal pasi, akinek én vagyok a minden és fordítva. (Oké, gyakran néha nem, de erről majd később…, elvégre minden kapcsolatban vannak kisebb-nagyobb összezördülések.)

Ilyen lelki és tudati állapotban járok-kelek mostanában a világban, aminek nagycsaládos anyai létem annyira nem örül, mert a mindig nagyon tudatosan beosztott napjaimba, a jól kialakított logisztikába a feledékenység, a világra való spontán rácsodálkozás (Úristen! Már este kilenc óra és én még mindig nem száradt meg Nagylány papírmasé földgömbje, Négyes Elmójának a feje még mindig félárbócon lóg, a harmadik adag mosott ruhát már vagy négy órája aszalom a mosógépben…, de most mégis leginkább az érdekel, hova lett az elmúlt 14 óra a reggeli felkeléstől számítva?), mint olyan, nem nagyon férne bele.

Felbukkan az új pasi

És akkor megtörtént. A reggeli fényben megláttam őt. Hanyagul ült a széken, lábát lazán a szomszédos ülőkén pihentette, kardigánja mellette, a földön hevert, a táskája még egy kicsit távolabb, a kezében könyvet tartott és olvasott. Még a reggelijére sem pillantott fel, pedig igazán ínycsiklandónak nézett ki az a házi készítésű kakaós csiga. Mily nagyszerű jellem! Még egy ilyen finomság sem tudja elterelni figyelmét az irodalomról… Pasi és olvas! Valóságos földi paradicsom volt ez a látvány számomra, az én analóg és régimódi bölcsész lelkemnek ebben a néha oly érthetetlennek tűnő felgyorsult világban.

 

pasizni mentem

 

Miközben lassan reggelije után nyúlt, volt időm alaposabban megfigyelni. Első ránézésre meg kellett állapítanom, hogy bár az összkép nagyon is szívderítő, nem az én esetem. Világosbarna haj, enyhén hosszúkás arc, kicsit görnyedt testtartás, még kidolgozatlan – de az ígéret erejével rendelkező – izmok. De aztán rám emelte a tekintetét és belenézhettem az aranyzöld szemébe és tudtam, felesleges minden további ellenállás… ráadásul piszkosul fiatal. (Férjjel is hasonlóképpen történt: még gyerekkoromban elhatároztam, hogy nekem bármilyen típusú férfi is lesz a férjem, egyben biztos voltam, szakállas, sötét hajú szóba se jöhet, mindig is a szőkékhez vonzódtam… Erre? Férjnek szakálla és bajusza is van, ráadásul – szigorúan a gyerekek születéséig – szénfekete haja volt.) Amikor elment mellettem, láttam, hogy majdnem egyforma magasak vagyunk (hogy lehet ez, két héttel ezelőtt még bőven felnézett rám?!) és éreztem a belőle áradó lendületet, erőt, bár akkor épp úgy mozgott, mint egy lassított felvétel, de talán csak azért, hogy még jobban megfigyelhessem. Úgy tűnt, ő is észrevett, bár próbálta leplezni… Pár perccel később kilépett az életemből, de tudtam, hogy nekünk még dolgunk van egymással. Onnantól kezdve csak azon gondolkoztam, hogyan vegyem rá, hogy egy pillantásnál több időt szakítson rám, vagy hovatovább… beszéljen hozzám, velem.

Aztán eljött az én időm. Egy szép szombat délután, amikor lepasszoltam a gyerekeket és Férj is repülős szenvedélyének hódolt, megint összefutottunk. Összeszedtem minden bátorságomat és megszólítottam és felajánlottam: meghívom egy nemrégiben nyílt, új desszertezőbe fagyizni. Először kicsit értetlenül nézett rám, majd kimondta a bűvös szót: egye fene. Mit számított, hogyan mondta, beszélt hozzám! A randink helyszínére vezető igencsak rövid idő alatt én büszkén lépdeltem mellette, jó volt fogni a kezét, valahogy olyan ismerősnek tűnt az érzés, egy évtizeddel korábbi emlékeket hívott elő. Olyan volt, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást, a keze mindenesetre nagyon ismerősnek tűnt, ahogy belesimult a tenyerembe. Pont, mint Férjjel. Vagy várj! Nem is, mert míg az az érzés szerelem volt a javából, ez már most jóval több annál, mert erről bizton tudom, hogy soha nem fog elmúlni. (Remélem, persze, hogy a Férj iránti érzések sem… vica versa.)

A szembejövők persze összesúgtak mögöttünk: “Nézd már, ez a jó pasi milyen vénasszonnyal járkál. Mit akar tőle az a nő?” Ők ugyanis nem tudták, amit én: Férj sokkal dominánsabb személyiség a gyerekek életében mindannyiunk szerencséjére, mint én, már ami a főbb külső vonásokat meghatározó génállomány átörökítését illeti, így még egy ideig nyugodtan élvezhettem az irigykedő pillantásokat a lebukás veszélye nélkül… érted, ugye?

Sem a féltékenykedő pillantások, sem a gúnyos odamondogatások, semmi, de tényleg semmi nem zökkentett ki a nyugalmamból, élveztem, hogy velem van, hogy együtt vagyunk… Kit érdekel a majd harminc évnyi korkülönbség? Kit érdekel… hogyan is mondjam… az anyja lehetnék? Hát mi más?! Egy rém büszke édesanya, akinek a 13 éves fia egyik napról a másikra kisgyerekből vagány férfipalántává nőtt és bár a széles vállakat, a lassan dagadó izmokat, a kockás hasat, a feszes vádlit mi finanszírozzuk Férjjel és időnként kifejezetten idegesítő a hanyag elegenciája (=földre dobált ruhák, könyvek, táska) és a csigákkal vetekedő lassúsága, valamint néha… khm… talán túl nyersen őszinte (ej-ej, megnevelhette volna az anyja!) én akkor is nagyon élvezem a pasizásnak ezt az újfajta dimenzióját… és még az sem érdekel, hogy mindig én fizetek és hogy a programokat, amelyek igencsak ad-hoc jellegűek, a legtöbb esetben nem az én ízlésemhez szabják.

És ha pár év múlva jön valaki, aki lecsapja a kezemről, akkor sem búslakodom, mert olyan jó helyzetben vagyok, hogy későbbre is megvan az utánpótlás… legalább nyugdíjas koromig. Hát, nem megéri nagycsaládos fiús anyának lenni? Meg persze lányosnak is…, de az egy másik történet.

Hozzászólás