Nagycsaládos családtervezés: az ideálok nyomában

A nagycsaládos családtervezésnél nincs komolyabb dolog és mi elterveztük, komolyan… aztán tessék, ez lett belőle!

ideális korkülönbség

 

Hiszem, hogy a családtervezés nagyon komoly dolog, amelyet igen komolyan kell venni. Nagyon nagycsaládos édesanyaként hiszem azt is, hogy tervezés nélkül nincs élet (és tényleg nincs, mert volt szerencsém már nem egyszer megtapasztalni, hogy a legkisebb megcsúszás is káosszal fenyegethet), de azt is megtanultam, a csoda is az élet része, amelyet nyitott szívvel kell fogadni.

A gyerekvállalásban három meghatározó pont van, amelyben a legtöbb szülő szeretne tutira menni: a gyerekszám, a gyerekek érkezési ideje és ezzel szoros összefüggésben a korkülönbség. Mi, szülők, szeretnénk hinni abban, hogy a gyerekvállaláshoz/neveléshez kapcsolódó dolgok mindig kiszámíthatóak, jól tervezhetőek, de a tapasztalataim alapján azt kell mondanom: nem, a szülőség – a családtervezéssel együtt – egy dinamikusan változó közeg, amelyet mindig az adott pillanat formál olyanra, amilyenre kell.

Az “ideális” gyerekszám

Kislány koromban egyszer azt mondtam édesanyámnak, hogy ha felnövök, nekem három fiam lesz. A jóslat részben bejött, csak a létszámba és az összetételbe csúszott egy kis hiba. De az odáig vezető út nem volt egyszerű, az ötszörös boldogságot sok könny és szomorúság, fájdalom és aggodalom is kísérte.

Huszonnégy évesen mentem férjhez, ami akkor, a múlt század (!) végén még nem számított olyan korainak. Nem akartunk rögtön gyereket, szerettünk volna egy kicsit kettesben is létezni Férjjel. Egy egyszobás, sötét garzonban laktunk, sokat dolgoztunk, éltük a fiatal házasok életét. Aztán egy nap minden megváltozott, terhes lettem az első gyerekünkkel. De az öröm nem tartott sokáig: néhány hét múlva iszonyú fájdalmakkal az éjszaka közepén mentő vitt be az egyik pesti kórházba. Csak pár órát töltöttem bent és igen hamar kiderült, hogy elvesztettem a babánkat: az ügyeletes orvos adott gyógyszert, majd hazaküldött. Pár napig tartott, amíg összeszedtem magam testileg – lelkileg kicsit hosszabb volt a gyógyulás -, de bíztam a jövőben.

Eltelt egy év… még mindig bíztam, eltelt kettő, de nem adtam fel, eltelt három… és sírtam. Az elvesztett baba után sehogy sem akart jönni a következő. Közben – egy barátnőm javaslatára – lecseréltem az orvosomat, mert lassan közeledett a 30. születésnapom és az addigi orvosom igazából a bíztatáson kívül semmi mást nem tett értem. Nagyfiú végül számtalan kivizsgálás, hónapokon át tartó kellemetlen injekciókúra, egy újabb korán elhalt terhesség után született meg a maga teljes tökéletességében.

Én egykeként nőttem fel, mindig szerettem volna testvért, de édesanyámnak nem lehetett több gyereke. Férjnek három testvére van. Tudtam, hogy legalább két gyereket szeretnék, illetve néha-néha eszembe jutott az a régi jelenet, amikor is édesanyámmal beszéltem a jövőmről és a három fiamról. Nagyfiú születése után néhány hónappal megemlítettük az orvosomnak, hogy ha lehet szeretnénk még egy gyereket. Ő lett Nagylány. Rá már csak másfél évet kellett várni, de nála is számtalan kezelésen estem át – és egy újabb vetélésen -, míg végül a karjainkba vehettük. Soha, egy pillanatig nem éreztem csalódást, hogy általa hiba csúszott a sormintába, de be kell vallanom, néha még ma is rácsodálkozom, hogy ő LÁNY, egyszerűen nem tudom megszokni…. én tipikus fiús édesanya vagyok, a világhoz való hozzáállásom, a habitusom, mindenem. Nagyszerű lány, okos, szép (persze hogy!), de elő-előfordul, hogy rácsodálkozom: miért áll a tükör előtt és igazgatja a haját perceken át, mit szeret a csillogó-villogó ékszereken és miért vihog állandóan?!

Boldogok voltunk a két gyerekünkkel, de egy idő után mégiscsak felmerült bennünk, hogy ha szeretnénk esetleg egy harmadik lurkót, akkor annak most van itt az ideje, nem várhatunk tovább. Ismét elmentünk az orvosunkhoz és megkérdeztük, van-e esélyünk még egy babára. Az igenlő válasz után úgy döntöttük, hogy egy évet adunk magunknak, ha addig összejön az utód, akkor hurrá, ha nem, akkor nem próbálkozunk tovább. Középső két hónap kezelés után már úton is volt az ikertestvérével együtt, akit sajnos korán elveszítettünk. De ő maradni akart, küzdött és végül megérkezett épen és egészségesen.

.

ideális korkülönbség

.

Öten voltunk már a családban… az olyan szép kerek szám. A lakásunk is pont megfelelt két felnőtt és három gyerek igényeinek. Nem terveztünk több gyereket és amúgy is papírom volt róla, hogy nekem igazából nem is lehet gyerekem. Középső 9 hónapos volt, még szoptattam, amikor újra furcsán kezdtem érezni magam. Még nem fogytam vissza a versenysúlyomra, tehát nem tűnt fel, hogy nem férek bele a korábbi ruháimba, hiszen addig sem tudtam hordani őket. De mégis olyan más volt minden: az ízek, az illatok és a világ. Kiderült, hogy újra babát várok… csak úgy, spontán. Azonnal tárcsáztam az orvosom, aki csak annyit mondott: csodák pedig léteznek. Így született meg Négyes.

Középső születésekor sem voltam már igazán fiatal (36 éves), Négyes pedig másfél év korkülönbséggel érkezett. Úgy gondoltam, hogy többet már biztosan nem fogok szülni, negyvenhez közeledve kizártnak tartottam. Ennek megfelelően döntöttünk a védekezésről is, minden ment a maga útján. De ez égiek másképp döntöttek… egy szép őszi napon felhívtam Férjet és azt mondtam neki: vegyünk egy nagyobb lakást, MOST! Pánikba estünk, mert nem terveztük, hogy újra szülők leszünk, egyszerűen nem számítottunk rá.

Az utolsó terhesség nagyon megviselt. Volt már négy gyerekem, nem tudtam, hogy tényleg akarom-e a babát, hogy alakul a jövő. És ekkor még egy sokk ért: az ilyenkor elvégzett teszt szerint nagy volt az esélye, hogy Down-szindrómás a magzat. Megfordult velem a világ, el sem tudtam képzelni, hogy beteg legyen a baba. (Igen, még nevet se adtam neki, nem becéztem, próbáltam függetleníteni magam az egész helyzettől, mert azt hittem, hogy így kevésbé visel majd meg egy esetleges rossz hír…) Konzultáltunk az orvosunkkal, aki azt javasolta, hogy végeztessünk magzatvíz vizsgálatot. A 14. héten jártunk, az állami intézmény a 19. hétre adott volna időpontot.

Én nem bírtam addig várni, ezért felkerestünk egy magánklinikát, ahol a pénteki bejelentkezés után hétfőn már fogadtak is. Tekintettel arra, hogy elég korai terhességről volt szó, nem a magzatvízből vettek mintát, hanem méhlepény vizsgálatot végeztek. Férj nem tudott elkísérni, egy barátnőm volt velem: végigbőgtem a vizsgálatot és az utána előírt pihenő időt is. Négy napot kellett várni az eredményre, tíz évet öregedtem ez alatt az idő alatt, mindenkinek pattanásig feszültek az idegei. Amikor csütörtökön megszólalt a telefonom, majdnem elejtettem… Végül minden szerencsésen alakult, a vizsgálat szerint a kicsi egészséges volt. Néhány hónappal később pedig megérkezett egészségesen Legkisebb, aki maga az AJÁNDÉK… nekem, nekünk, mindenkinek és talán nem is lenne az életünk kerek nélküle, bár ezt akkor ott, a vizsgálati asztalon még nem tudhattam.

Az “ideális” korkülönbség

Soha nem terveztük tudatosan a gyerekeink közötti korkülönbséget, tekintettel arra, hogy az első három esetében vajmi kevés ráhatásunk volt az eseményekre, ők ugyebár gyógyszeres beavatkozás révén fogantak.

Egy ilyen élethelyzetben nincs lehetőség a tervezésre, örülni kell, ha sikerül a kúra, és célszerű minél hamarabb a tettek mezejére lépni. Így alakult, hogy Nagyfiú és Nagylány között 3 hét híján 3 év van, Nagylány és Középső között pedig 27 hónap. Ha rajtam múlott volna, akkor lehet, hogy kisebb korkülönbségre szavaztam volna, de senki nem kérdezte.

Később viszont maga az élet rendezte úgy, hogy megtapasztaljam: milyen is, ha van egy kicsi meg egy még kisebb gyereke az embernek. Négyes ugyanis borította a papírformát, spontán érkezett alig 18 hónappal a kisebbik bátyja után, őt pedig Legkisebb követte hasonló módon, de itt már nagyobb volt a különbség, 3,5 év.

 

nagycsaládos családtervezés

 

Összességébe véve, nálunk van minden, mint a búcsúban: fiú és lány, kicsi és nagy korkülönbség, totyogó és kamasz. Melyik az ideális állapot? Őszintén? Nos, mindig éppen az, amelyikkel nincs (nagyobb) probléma.

Szerintem, ahogy nincs általánosan meghatározható ideális időpontja a gyerekvállalásnak, úgy azt sem mondhatjuk ki, hogy a kicsi vagy a nagyobb korkülönbség a nyerő. Mert kinek melyik?

Nekem például az első két gyerekemnél határozottan jól esett, hogy Nagyfiú már kicsit önálló(bb) volt, amikor a húga megérkezett, így nem abból állt az életem, hogy hol az egyiken, hol pedig a másikon cserélem le a teli pelust (lehetőség szerint közvetlenül azután, hogy felöltöztettem őket), hol azzal ügyeskedek, hogy az egyiket szoptatom, közben pedig a másik gyerekem szájába igyekszem belevarázsolni az ételt úgy, hogy a delikvens mindig a másik irányba néz, mint amerről a kanál várható. A három év korkülönbséggel ezek a problémák kiküszöbölhetők voltak. Volt azonban helyette ezernyi más: féltékenység, rivalizálás, erőfitogtatás stb.

Persze aztán nem úsztam meg, mert Középső és Négyes között alig másfél év van, ami azt jelentette, hogy volt egy kicsi és egy még kisebb gyerekem, akik számára a kezdeti időszakban az – anyát részben tehermentesítő – önállóság mint fogalom nem is létezett. Őszintén? Én vért izzadtam velük, pláne, hogy rajtuk kívül még volt két másik gyerekem is, akik szintén igényelték (volna) a figyelmemet.

Később megfordult a tendencia, és a 3 év korkülönbség nyomasztóbbá vált, mint a másfél évnyi, nem is beszélve a két utolsó fiú közötti 3,5 évről. Nálunk az időben egymáshoz közelebb álló testvérek ugyan zajosabbak és könnyebben egymásnak ugranak, de ha kell, pillanatok alatt képesek szövetségbe szerveződni és jobban egymásra is tudnak hangolódni. A nagyobb korkülönbség több vitát gerjeszt, nehezebb elmagyarázni, hogy a fiatalabb testvér miért nem érti meg azt, ami a nagyobbnak már evidens, miért viselkedik néha olyan idegesítően.

Ha a családtervezésben, gyereknevelésben nincs és nem is lehet minden ideális, addig a család igenis lehet az, legalábbis nekem a mienk ilyen, benne az összes résztvevővel.

8 thoughts on “Nagycsaládos családtervezés: az ideálok nyomában

  1. Parenthood is definitely always changing. I have a 6-year-old, and 4-year old twins. So, a bigger age difference, and no age difference at all. There can be fighting, there can be playing, and there can be ganging up between all three. It’s not as rough with one in school, and I’m hoping it gets even better with age.

  2. Growing up, I was an only child for 12 years before I was joined by my brother, than a year later by my twin sisters. I really feel like I had the best of both worlds, and now we are all very close as adults.

  3. I am an only child, but I think I want to at least have a year between my kids to allow for them to be good friends and go to school together.

  4. Seeing that I don’t have any children currently I would like to have my kids be at least 2 years apart from each other (if possible). For me and my siblings I am 13 years older then my youngest one.

Hozzászólás