Enni vagy nem enni: itt a lét a tét

Akár gyerek vagy, akár felnőtt, a kérdés örök: enni vagy nem enni?

enni vagy nem enni

 

A másik örök kérdés, hogy mit… meg hogy mikor… meg hogy mivel… meg hogy hol és egyébként is.

Gyereket vállalni óriási kihívás, a tapasztaltak azonban már azt is tudják, hogy gyerekre főzni legalább ekkora, néhány esetben még nagyobb, pláne, ha az ember – szembemenve a józan ész diktálta érvekkel – nem áll meg egy gyereknél, hanem arra adja a fejét, hogy teljesen kimaxolja az evolúció által számára biztosított testi adottságokat, vagyis mindkét kezére biztosít egy utódot… az extrém sportok kedvelői még ennél is tovább mennek: nagycsaláddal, sőt mit több, nagyon nagycsaláddal gyarapítják környezetüket mindenki legnagyobb örömére elképedésére.

(Sok) gyerekkel a minőségi táplálkozás, a  megfelelő mennyiségű és összetételű ételbevitel nagyfokú kreativitást igénylő agymunka, igazi kaland, ahol győzelemre számítani merőben utópisztikus gondolat, elég hát a részvételre koncentrálni. A kaland maga azonban már jóval korábban elkezdődik… úgy kilenc hónappal az első csemete megérkezése előtt.

Enni vagy nem enni?

#1 Terhesség

Az első terhességem idején az elfogyasztott ételmennyiség fordított arányban állt az étkezési tanácsokat tartalmazó könyvek súlyával és kiterjedésével: minél több és minél vastagabb könyvet halmoztam fel, annál kevesebbet mertem enni, mert annyi egymásnak ellentmondó tanácsot sikerült belőlük kiolvasnom, hogy nem tudtam, mikor teszek jót magamnak és a születendő gyerekemnek. A sok olvasás megtette a hatását: a könyvek emelgetésétől a várandósság végére karban megizmosodtam és még elhíznom sem sikerült. Két legyet egy csapásra, igazi sikertörténet volt ez egy kezdő kismamának!

Az idő előrehaladtával és a gyerekeim számának növekedésével azonban a korábbi arány megfordult: az ötödiknél már egy könyvem sem volt – a sok gyerek mellett úgyse tudtam volna hova tenni őket -, helyette a rutin és az emlékezet vezette a kezemet, valamint a kistestvért kitörő lelkesedéssel váró másik négy gyerekem ízlése, amely annyira széles spektrumot ölelt fel, hogy soha nem volt gondom az étrendem változatosságával, sem a megfelelő (összetételű) mennyiséggel: a zöldség- és csokifogyasztásom korábban soha nem látott méreteket öltött, csak épp ellenkező előjellel… Talán nem kell részleteznem, melyik javára. Egészséges életmód – pipa, köszönöm, gyerekeim!

#2 Az első hat hónap

Az első gyerekem megszületése előtt csomó mindenem volt, például szabadidőm, ruganyos, bomba testem, szép, dús hajkoronám ősz hajszálak nélkül meg elveim és mellette még jól átgondolt, megdönthetetlennek tűnő gondolataim is a nevelésről, a szoptatásról, a hordozásról, a babakocsizásról és úgy általában mindenről, ami a gyerekkel, gyerekvállalással kapcsolatos volt. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy az elvek mire vonatkoztak, a lényeg, hogy voltak.

Aztán megszületett Nagyfiú és hirtelen nem voltak… mármint elvek, csak egy síró csecsemő és én meg Férj és a kétségbeesés. Ja, meg a könyvek (lsd. #1. pont).

Itt is az idő és a tapasztalat segített, na meg egy coelhói/oraveczi magasságokat verdeső közhely: meg kell tanulnunk elengedni azt, ami nem a mienk. Mire gondolok? Konkrétan arra, hogy bár én mindig is hittem az anyatej és a szoptatás semmihez sem fogható erejében, de a negyedik gyerekem például határozottan nem, ezért nála a tápszer mindenható erejében bízhattam csak és nem hiába… olyannyira, hogy a végén magától visszaszokott az anyatejre. Tanulság? Lazulva ismeri meg az ember a gyerekét…

 

enni vagy nem enni

 

#3 Az első születésnap

Az első gyerekemnél alig vártam, hogy végre elkezdhessem a hozzátáplálást, mert akkor még azt képzeltem: tuti dolog lesz visszakapni a testemet, saját magam kontrollálni a működését (mert a szoptatások időszakában azért leginkább a gyerekeim hívószavára működött, én meg hiába is erőlködtem az ellensúlyozására) és el se tudtam képzelni, hogy a nemszeretem ételek szájból történő nem hagyományos típusú eltávolítása (=köpködés) miatt aktuálissá vált konyhafestés, vagy legalábbis az etetőszék mögötti falszakasz rendszeressé váló újramázolása sokkal fárasztóbb, mint még egy ideig a testemből táplálni Nagyfiút, aztán meg az összes többit. Pedig de! Ráadásul a színárnyalatokat se sikerült mindig tökéletesen eltalálni, így az ötödik gyerek után megfogadtam: a jövőben csakis fehér konyhánk lesz… és bár több gyereket nem tervezünk, tuti, ami tuti.

Amit még a festés és a hozzátáplálás közötti összefüggés mellett megtanultam a gyerekeim jóvoltából: az új ételek bevezetése mindig együtt járt egy-egy kisebb desingváltással az étkészleteink tekintetében és egy-egy újabb – a gyerekeimtől kissé megtépázott anyai idegrendszeremet feltöltő – bevásárlókörrel az IKEA-ban az összetört edények és az evőeszközökkel épp csak ismerkedni kezdő kis Uri Gellerek által meghajlított műanyag villák, kanalak pótlása végett.

#4 Totyogunk

Ó, boldog békeidők, amikor a gyerek még nem jár, nem beszél, gyakorlatilag nem csinál semmit, csak fekszik, esetleg néha megfordul vagy elkúszik a szivacsmatrac bal sarkától a jobb sarkáig és azt is fél óra alatt. Kezdő szülőként úgy éreztem, soha nem ér véget ez a korszak, most, ötgyerekes, sokat látott édesanyaként viszont úgy érzem, ez az időszak volt a legrövidebb a gyerekeim életében… bárcsak a kamaszkorra is ezt mondhatnám.

Amint megtanultak a gyerekeim járni, rá kellett döbbenem arra a mindaddig rejtőzködő tulajdonságukra, hogy minden bizonnyal az aprónépek általános kilométerhiánnyal születnek a világra és ezt a hiányosságukat minél rövidebb idő alatt igyekeznek behozni, ezért aztán mennek, futnak, szaladnak, rohannak mindig és mindenkor, még evés alatt is… vagy leginkább akkor.

Természetesen e témakörben sem tagadtam meg az időközben az alaptulajdonságom részévé lett szülői evolúciós fejlődést: első gyereknél merev ragaszkodás az elvhez, hogy székben ülve eszünk, az ötödiknél már csak azon rimánkodom, hogy addig ne változtasson irányt, amíg felállok a székről, mert akkor jó eséllyel be tudom lőni a célállomását és előbb érek oda, mint ő és így már csak egy ügyes mozdulattal kell belapátolnom az ételt a szájába a többiek hangos ovációja közepette.

#5 Dackorszak

Ha azt hiszed, hogy a futkosónál rosszabb már nem jöhet, nem találkoztál még a Diktátorral. Én már vagy ötször, de még az alfaszint legmélyén sem tudtam annyira ellazulni, hogy képes lettem volna igazán hatékony módszert kitalálni az éppen aktuális Diktátor ellenében, akinek minden szava egy ellentmondás, és aki a korábban alkalmazott köpködéses módszerrel szemben – amelynek leginkább én voltam a szenvedő alanya – dobált, ráadásul messzire és egyre jobban célzott. Ezt amúgy akár örömhírnek is tekinthettem volna, mert kisebb területre koncentrálódott a festenivaló, viszont gyakrabban volt szükség a pemzlire. A nyomaték kedvéért néha még a tányért is a nemszeretemnek titulált étel után hajította (vérmérséklettől és testi erőtől függően), így az IKEA-nak biztosan nem kellett attól tartania, hogy csődbe megy.

Ha ez még nem lenne elég, akkor vedd számításba, hogy a kis Diktátor már beszélni is tud és bár még akadnak hibák a mondataiban, de azt azért már elég egyértelműen és elég hangosan a tudomásodra tudja hozni, hogy nálad akárki jobban főz.

De innen szép nyerni és ha túléled az első ezer napot és minden akadályt sikerrel veszel, vagy legalább egy fél mosollyal a szád szélén rezignáltan tűröd, hogy totyogód épp akkor lő ki fénysebességgel az asztal mellől, amikor a szája felé közelítesz a kanállal, vagy amikor a kis dacosod látványos módon közli veled, hogy utálja a spenótot és ezért szálanként keni bele kedvenc pólódba a nagy műgonddal készített főzeléket, nos, akkor jó eséllyel indulhatsz a következő ezren, majd az azt következőn… és egyszer csak azon kapod magad, hogy már az unokáidnak főzöl, s akik szerint te vagy az, akinek a kisujjában van minden, amit az étkezésről, az ételkészítésről tudni lehet. Pedig, ha tudnák az előzményeket…

Hozzászólás