Átváltoztatunk! Engem ugyan nem!

Eddig kétszer jelentkeztem “Átváltoztanunk!” felhívásokra. Az eredményeket látva úgy döntöttem: maradok az és úgy, aki és ahogy vagyok.

átváltoztatunk engem

 

A fenti tapasztalatok ellenére, ha meglátok valahol egy átalakításra szóló felhívást, azonnal úgy érzem, jelentkeznem kell… aztán lehiggadok és felidézem magamban azokat az érzéseket, amelyeket a korábbi próbálkozások váltottak ki és már nem is akarom annyira. És nem azért, mert nem voltam elégedett az eredménnyel vagy az összkép nem volt elég tetszetős, sőt még a szalonokkal és az átváltoztató csapatokkal sem volt gond, hanem mert egyszerűen nem való ez nekem…

Miért? Mert én én vagyok és nem is akarok más lenni, mert (már) elégedett vagyok magammal.

Az, hogy az életem melyik szakában milyen szerepben tündöklök, nem befolyásolja azt, ami eredendően és örökké az enyém, a női mivoltomat és a hozzá tartozó személyiségemet. Nem tagadom, nem vagyok egy klasszikus női szépség, pláne nem a mai világ által sztárolt formában és minőségben – elmúltam negyven, szültem öt gyereket (meg is látszik rajtam), fiús alkat is vagyok, engem még soha nem látott senki piros tűsarkúban tipegni… és nem is fog. Az ugyanis nem én vagyok.

Elfogadom önmagam, az vagyok, aki vagyok, a kinézetemért én felelek, ha akarok, felszedek pár kilót, ha akarok, lefogyok (bizonyos keretek között, mert a szülések igenis megváltoztatták a testem kereteit, már nem minden ott van, ahol régebben és nem is megy oda vissza – lehetne ezt tagadni, de minek?). Egyszóval bámulatosan tudom változtatni az alakomat…, hol ilyen vagyok, hol olyan ( a mosott rongy szerep már nagyon jól megy, a gyerektelen díva szerepkörön van még mit csiszolni, vagyis, hogy társaságban a gyerekeimen kívül másról is tudjak értelmesen beszélni… igazából tudok, csak hát annyira cukik a gyerekeim…), de mindig, minden helyzetben én. Megtanultam elfogadni az adottságaimat: már nem külső tényezőkre építem a világgal való egyensúlyomat, a boldogságomat. A külsőm és a belsőm közötti egység meglététől függetlenül mások még tarthatnak csúnyának, nem kívánatosnak, de pont nem érdekel.

Sőt mi több! Negyvenen túl eljutottam oda, hogy szépnek tartom magamat. A petyhüdt hasammal, a megereszkedett melleimmel, a ráncosodó bőrömmel…, és ehhez még az sem kell, hogy világgá posztoljam, hogy másoktól kapjak hozzá megerősítést, hogy lássam, nem vagyok egyedül. Mert most már akár egyedül is lehetnék ezzel, akkor is megbirkóznék a külső nyomással.

Azonban ez nem mindig volt így… Hogyan jutottam el idáig? Hosszú út volt egy drámai felismeréssel a végén.

Egyszer, na jó, nem egyszer, de akkor úgy isten igazából padlóra kerültem, úgy éreztem, hogy nem vagyok jó sehogy, semmilyen téren. Négyes születése után történt. Két szülés 18 hónap alatt… durva volt…, mind külsőleg, mind belsőleg megviselt. Volt egy kicsi és egy még kisebb gyerekem (a két nagyobbikról nem is beszélve), folyamatosan közöttük cikáztam és én valahol elvesztem a zűrzavarban.

Kapaszkodókat kerestem, biztonságot, a régi életemet, de nem volt sehol. Nagyon meg akartam felelni a külvilágnak (igazából magam sem tudom miért, van ez így néha): visszanyerni az alakom, jó nő, jó feleség, jó anya lenni, de nem ment. És akkor szembejött velem egy hirdetés: Átváltoztatunk, és az életed is megváltozik! vagy valami hasonló. Elhittem és belementem. Illetve bementem egy szalonba, ahol kényeztettek, csuda dolgokat műveltek velem, én csak néha mertem kukucskálni, mert féltem… egy kicsit, na jó, nem is olyan kicsit.

Aztán vége lett és ott voltam én, az új ember! Magas sarkúban, divatos ruhában egy fotózás közepén. Forgott velem a világ, te jó ég, így is ki tudok nézni?! Atyaég! ATYAÉG! Ez nem is én vagyok!

 

átváltoztatunk engem

 

A szalon munkatársai tényleg mindent megtettek, a világ szemében dögös nőt faragtak belőlem, sok-sok tanáccsal láttak el, hogyan ültethetem át ezt a kissé elnagyolt, túlhangsúlyozott képet a hétköznapokra, de én nem hallottam a hangjukat, mert miközben ők beszéltek, s  a vakuk villogtak, a fényképész pedig fotózott, én sírni kezdtem, csak úgy potyogtak a könnyeim. Mindenki azt hitte, hogy a meghatódottságtól sírok, de én nem árultam el, hogy nem…, hanem a boldogságtól, mert rájöttem, tehetnek velem bármit, átszabhatják a külsőmet, én már nem leszek szebb. Mert már az vagyok, illetve mindig is az voltam! Csak rossz tükröt tartottam magam elé, a külső világét, ami más mérce szerint mér.

A második alkalomra már úgy mentem, hogy tudtam: ez nem más, mint egy színpadi játék, se több, se kevesebb. Nem vártam semmi drámait, semmi olyat, amely mélyreható változást hozna az életembe, mert nem volt rá szükségem. Játéknak, kikapcsolódásnak jó, talán még önbizalomnövelésnek is azoknak, akik még nem jutottak el oda, hogy tényleg szeressék magukat, de nem ezektől az átváltozásoktól fogja magát elfogadni az, aki eddig sem volt képes erre. Tanulhat praktikákat, megismerheti a neki jól álló szabásvonalakat, színeket, de az úton egyedül kell menni, csak magára számíthat.

A legfontosabb

Miért volt olyan fontos ez a felismerés? Mert van egy lányom, akinek én tartom a tükröt. Aki az én viselkedésemből szűri le a következtetéseket saját magára nézve. Ha azt látja, hogy én állandóan elégedetlen vagyok magammal, állandóan ostorozom magam, hogy így és így nézek ki, sajnálkozom, hogy miért nem lehetek más, akkor beleég, hogy jobb másnak lenni, mint akinek és amilyennek születtünk, és így nagyon nehéz elfogadni magunkat.

Természetesen nem hagyom el magam, mindent megteszek a testem és az egészségem koromnak megfelelő állapotáért, de nem akarok más lenni, csak azért, hogy másoknak megfeleljek. Nem magyarázkodom az alakom, a bőröm, a kinézetem miatt – az indokokat én ismerem és ez nekem elég -, mert ez vagyok én és nem akarok más lenni!

2 thoughts on “Átváltoztatunk! Engem ugyan nem!

  1. Nagyon jó volt ezt a posztot olvasni. Csodállak a magabiztosságodért. Nekem ez egyelőre csak vágyálom, akárhogy is próbálkozom, nekem még sokat kell dolgoznom azt hiszem azon, hogy így el tudjam fogadni magam, el tudjam engedni azt, hogy vajon mások mit szólnak ahhoz hogy kinézek. De igazad van, nekem a négyből kettő lány, ráadásul az első most 11 éves, és igen, engem les, hogy én milyen nő vagyok. Én kamaszkoromban nem igazán foglalkoztam ezzel, most, 30-on túl, 40 felé közeledve, igazából hármaska után kezdtem el fontosnak tartani, hogy megmutassam, nő vagyok. De őt már most érdekli (érdekes, eddig ő sem nagyon volt “lányos”), és nehéz úgy példát mutatni, hogy igazából én is csak most tanulom, hogyan néz ki egy nő, mire figyel, stb.

    Azért remélem, sikerül, és egyszer én is eljutok arra a pontra, ahogy írtad, hogy “pont nem érdekel”, mit mondanak mások. Mert azt hiszem, valóban ez az egészséges. Köszönöm, hogy megírtad a te utadat, gondolatébresztő volt, számomra.

    Szép napot!

    Maja

    1. Kedves Maja!
      Üdv újra itt! Jó újra csevegni veled.
      Az anyasággal együtt jár megtanulni becsukni a fülünket, néha a szemünket is és néha meg be kell venni a pont-nem-érdekel tablettát (mondhatnám csúnyábban is, de úrinő vagyok, vagy mi a szösz?!).
      Talán nem vagyok annyira magabiztos a külsőmmel kapcsolatban, mint ahogy az az írásból kitűnik, de próbálom tartani magamat az elhatározásomhoz, hogy nem hagyom magam megvezetni a külső világ kényszere által. A gyerekeimnek én vagyok a példa és ha én nem vagyok elég erős, akkor majd keresnek mást. Azt meg a világért sem szeretném, úgyhogy marad ez az attitűd és ezzel mindannyian csak jól járhatunk.
      Biztos vagyok benne, hogy neked is sikerülni fog, mert mi, édesanyák mindenre képesek vagyunk… főleg, ha a gyerekeinkről van szó és ez róluk is szól.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás