Iskolai osztályzatok: nem a számok számítanak

Három iskoláskorú gyerek kellett ahhoz, hogy eljussak oda: nem érdekelnek az iskolai osztályzatok, végre a helyükön tudom kezelni a gyerekeim érdemjegyeit.

iskolai osztályzatok

 

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kísérem figyelemmel a gyerekeim iskolai előmenetelét és nem avatkozom közbe, ha látom, baj van, hanem azt, hogy hosszú évek után végre letettünk közösen egy terhet: én nem akarom megfeleltetni a gyerekeimet irreális elvárásoknak, nem számok, hanem a mögöttük álló tartalom/munka/energia alapján mérem/értékelem az iskolai teljesítményüket, ők pedig megértették, hogy az iskola az ő dolguk, ők tartoznak felelősséggel érte.

Az idáig vezető út azonban nagyon hosszú volt és felettébb tanulságos.

Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy az elmúlt hat-hét évben egy kísérletnek, egy jó értelemben vett emberkísérletnek voltam a szereplője a gyerekeimmel együtt és a nagyon rossz kezdet ellenére végül mindannyian pozitívan jöttünk ki belőle. Csak azt sajnálom, hogy Nagyfiú szenvedett a legtöbbet a helytelenül értelmezett maximalizmusom miatt, és csak remélni tudom, hogy még időben hagytam fel vele és az azóta bekövetkezett pozitív változások elegendőek lesznek a korábbi kudarcos időszak kompenzálására.

A személyiségfejlődés, amelyen keresztülmentem/ünk az élet nagyon sok más területére is kedvező hatással volt, szóval tényleg azt mondhatom, megérte a sok álmatlan éjszakát, a tépelődést, a bizonytalanságot, a félelmet: tényleg jól teszem, ha megteszem, hogy a jövőben nem érdekelnek a gyerekeim iskolai érdemjegyei, az osztályzatok, amelyek, mint egy pillanatfelvétel egy adott szituációt rögzítenek, de keveset mutatnak meg a tényleges tudásról, fejlődésről?!

Ha azt mondom, hogy hosszú volt az út idáig, az nem fedi a valóságot. Mert még annál is hosszabb és gyötrelmesebb volt. Manapság sokan sokszor emlegetik a komfortzóna elhagyásának fontosságát. Na, nekem ez volt az, A komfortzóna elhagyás, így, nagybetűvel. Én, a vasszorgalmú, az egyetem végéig majd mindig kitűnő tanuló olyan elvárásokkal voltam a gyerekeim irányába, amelyeket innen visszanézve nem kicsit szégyellek. Nekem az ötös volt a jó jegy, a többi nem érdekelt, nem tudtam elfogadni, megérteni, hogyan lehet más jegyet is szerezni, mint a legjobbat.

Az egy dolog volt, hogy csalódott voltam egy-egy hármasért, de még négyesért is, a többiről meg inkább ne is beszéljünk, de ennek hangot is adtam, ami úgy önmagában véve nem lett volna olyan nagy baj, ha röviden elintéztem volna és utána képes lettem volna leszakadni a témáról. De sajnos, nem így volt. Nem két-három négy-öt mondattal intéztem el dolgot, hanem mindig kisebb hegyi beszédet tartottam és még legalább fél órán át füstölögtem, dohogtam és ahol, amikor lehetett felemlegettem. Ezzel igazán jót tettem a családi hangulatnak… gondolhatod.

A rémségek azonban itt még nem értek véget, az csak egy dolog volt, hogy nem tudtam elfogadni az ötösnél rosszabb jegyet, vagy csak úgy, mintha a fogamat húzták volna, de ennek kivédésére minden nap ellenőriztem mindent, gyakoroltattam, ha kellett, ha nem, rendesen rá voltam kattanva a teljesítményre és közben nem figyeltem a legfontosabbra, a gyerekre. Volt minden, vér, verejték, könnyek mindkét fél részéről… Munkálkodásomnak hála jöttek is az eredmények…, amikor meg nem, akkor meg össze voltam zavarodva, hogy miért nem, hiszen kőkeményen nyomtuk az ipart. Ördögi kör volt, amely egyre jobban magával rántott, magába szippantott.

 

iskolai osztályzatok

 

Bár éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, a helyzet mégsem változott még Nagylány iskolába kerülésével sem, én erőmön felül küzdöttem a legjobb jegyekért a gyerekeim ellenében is. Bár ekkor már látszottak repedések a falon, de még mindig nem adtam meg magamat, hogy aztán végül Középső iskolakezdésével végre megtörjön a jég és elengedjem magam szülőként és rábízzam a gyerekeimre azt, amit mindig is kellett volna. Ehhez persze nagyban hozzájárult az, hogy egyszerűen nem volt sem időm, sem energiám arra, hogy három gyerekkel is megtegyem azt, amit Nagyfiúval, amikor még csak egyedül volt iskolás. Képtelenség volt, így engednem kellett, lejjebb kellett adnom a magam kreálta maximalizmusomból.

(Plusz adalékként megemlítem, hogy nemcsak a jegyeket és a jegyek általi minősítést engedtem el, hanem a folyamatos ellenőrzést, erőltetett, kényszerített együtt tanulást, gyakorlást. Ez legalább olyan nehéz volt, mint az osztályzatokkal kapcsolatos elhatározásom, de itt is azt kell mondanom, soha jobb döntésem nem volt még. A legjobb példa erre, hogy Középsővel negyed annyit nem gyakoroltam, mint Nagyfiúval és az eredményein ez egyáltalán nem látszik, se pro, se kontra… viszont több a szabadideje, amikor gyerek lehet. Elvégre az és ez az ő gyerekkora, amire szeretném, ha jó szívvel emlékezne. Kár, hogy erre csak a harmadik gyerekemnél jötttem rá, s csak remélni tudom, hogy a nagyok megbocsátanak nekem és nem rontottam el mindent.) 

Összességében azt mondhatom, nagyon kemény időszak volt ez számomra, kicsit úgy éreztem, mintha a pálya szélére kényszerítettek volna és nincs többé befolyásom az eseményekre.

A boldog vég

És nem is volt és így volt jó. Ugyanis, amikor megléptem és elengedtem a görcsös ragaszkodást a jegyekhez, minden kisimult. Illetve, először minden legörbült, főleg az osztályzatok íve. Jöttek a rosszabb jegyek, de én tartottam magamat, nem szóltam be, vagy ha tettem is megjegyzést, az inkább csak annyiból állt, hogy semmi gond, legközelebb jobban sikerül. Közben persze majd megbolondultam, s miközben a gyerekeim felé próbáltam a legjobb arcomat mutatni, kipréselni a biztató szavakat, magamban a megszokott hegyi beszédet mormogtam, de nagyon vigyáztam arra, hogy ebből kifelé semmi ne látszódjon. Inkább elvonultam a fürdőszobába és ott adtam ki a dühömet, elkeseredésemet, de a gyerekeimnek ezt nem mutattam. És most már ott tartok, hogy gondolati szinten sincs hegyi beszéd, a belső és a külső egyensúlyba került.

És mi történt a gyerekeimmel meg a jegyekkel? A gyerekeim nem sunnyognak el egy jegyet sem, mert tudják, hogy bátran vállahatják őket, nincs minősítés, csak biztatás és segítségnyújtás, ha kell, a tanulásban is rákapcsoltak – jönnek is az eredmények szépen… MAGUKTÓL -, mert érzik a felelősséget önmagukért. (A gyerekek ugyanis nem “hülyék”, hanem gyerekek. Igenis tisztában vannak a cselekedeteik következményével, ha hagyjuk, hogy maguk jöjjenek rá… persze ott kell állni mögöttük, ha segítségre van szükség, de nem akarhatunk és ne is akarjunk mindent jobban tudni náluk…) Mára odáig fajult a dolog, hogy Nagyfiú a minap azzal a bejelentéssel lepett meg: ne zavarjam, mert tanul, javítani szeretne az egyik tantárgyból, mert a múltkor kettest kapott és tudja ezt ő jobban is… és sikerült is neki, négyesre javított… semmi kényszer, semmi ráhatás, csak az önmagáért érzett felelősség, a vágy a bizonyításra, amely a bensőjéből fakad.

Ennyi. A boldog, kiegyensúlyozott családi élet alapja tényleg a saját kezünkben van, a külső kényszerek ideje lejárt. Nálam biztosan.

4 thoughts on “Iskolai osztályzatok: nem a számok számítanak

  1. Hát, ez nagyon durván nehéz lehetett/lehet Neked lelkileg. Az én lányom még messze van az iskolától, de azért foglalkoztat ez a dolog. Valahogy úgy szeretném majd csinálni, ahogy írod is, hogy legyen az ő dolga az iskola, legyen felelős saját magáért, de ugyanakkor meg szeretném, ha jó pályára állna majd az életben, legyen meg az anyagi biztonsága is felnőttként, amihez ugye nem árt, ha van egy használható végzettsége (esetleg még szereti is, hiszen az is fontos lenne), bármi is legyen az. És akkor itt jön a szülői aggodalom, hogy ha rossz jegyei vannak, az meghatározza a továbbtanulást is, KELLENEK a jó jegyek. Na, de ahogy írod, különben meg ki a fenét érdekelnek a jegyek? Minek kínozzam a gyereket azzal, hogy állandóan gyakorolunk, és nincs ideje játszani? Kinek kell ez? Magam körül látom a családban, ismerősök közt, hogy a szülői jószándék mennyire pokollá tudja tenni a mindennapokat, és az nem jó. De ha odakerülök, ez biztos baromi nehéz feladat lesz nekem is.

    1. Szia!
      Igen, nagyon nehéz volt. Most már könnyebb, de még nem tökéletes. A pokoljárásnak az első felvételi is része volt. Amikor nem sikerült, egy világ dőlt bennem össze, hogy soha nem fogják felvenni Nagyfiút sehova, mehet utcaseprőnek. Aztán ez is a helyére került. Most gimnazista, felvették csont nélkül és olyan helyre került, ahol jól van. Mondjuk kamasz, tehát mindent utál, mindennel elégedetlen, de én érzem, hogy jó helyen van és valahol a lelke mélyén ő is. Ehhez pedig nekem nem kellett tennem semmit, megvolt magában a késztetés, hogy sikerüljön neki és összejött.
      Pont ezektől nagyon nehéz a szülői szerep, de muszáj néha hagyni magunkat sodorni az árral, nem normális, ha második osztályban már különtanárt fogadunk a gyerek mellé, hogy majd sikerüljön a felvételije. Nem, ez egyszerűen nem normális. Őszintén szóval, mi magunk, szülők generáljuk ezt az iszonyú versenyhelyzetet, én ebben nem akarok részt venni. 5 alapelemet szeretném, ha elsajátítanának a gyerekeim: értő olvasás, írás, szám. tech alapismeretek, angol nyelv, számolás. Ezekre bármit fel lehet építeni.
      Üdv: Barbara

  2. Ó bárcsak én is itt tartanék!!! Sajnos gyakoroltatok és valamiért azt gondolom, hogy ha rossz jegyeket hozna, nem is érdekelné. Amitől persze nem szeretném kevésbé, csak megőszülnék. De talán én is felnövök ehhez a döntéshez. A lányom érdekében sürgősen!

    1. Szia Andrea!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám és megosztottad a gondolataidat velem.
      Nem, egyáltalán nem volt könnyű nekem sem meghoznom ezt a döntést, de azóta sokkal kiegyensúlyozottabb az életünk és de, érdekli a gyerekeimet, hogy milyen jegyeket kapnak, és maguktól is képesek úgy dönteni: javítani akarnak.
      Sokkal több van bennük, mint amit néha feltételezünk róluk.
      Barbara

Hozzászólás