Nagycsalád: a sötét oldal

A nagycsalád öröm és boldogság, nagycsaládosnak lenni jó… hejhó! De jártál már a sötét oldalon?

gyereket vállalsz

 

Nagycsaládosnak lenni jó! Jó bizony! Kivéve, amikor nem…, mert bizony, ahogy az élet sem fekete-fehér, úgy a nagycsaládi létnek is van árnyékos oldala. Te jártál már ott? Én minden egyes nap teszek egy kirándulást a sötét oldalra, például, amikor felkapcsolom a bányászlámpámat és magamra tekerem a hegymászókötelet, hogy utat törjek magamnak a vécépapírt rejtő szekrényig a háztartási helyiségben, ahol hegynyi kupacokban áll a szennyes és a mosott ruha (külön kupacokban!) annak ellenére, hogy minden nap kétszer-háromszor mosok és rögtön elpakolom a szárítógépből kivett tiszta ruhákat a helyükre. Akkor mégis hogy? Na, ez az… ez itt a kérdés, nem a fekete lyuk!

Őszintén szólva, néha nagyon utálok nagycsaládosnak lenni. Mit utálok benne a legjobban? Még felsorolni is nehéz, elvégre nagycsalád vagyunk vagy mi… szóval, nálunk tömeg van és tumultus, viszont soha nincs csend, sem rend, nekünk semmi nem elég (legfeljebb a gyerekek, de belőlük néha még sok is), a sok is kevés, néha mégis sokk, az idő pedig ismeretlen fogalom. Én ezeket egyenként is elég rosszul viselem, vagyis inkább nem szeretem…, de tömeges előfordulás esetén és rosszabb napjaimon kifejezetten utálom. Arról nem is beszélve, hogy mindenki ufónak néz, hogy öt gyerekünk van, rögtön találgatni kezdenek, hogy vagy az apa vagy az anya nem stimmel a történetben, minimum mozaikcsalád vagyunk, mert egy családba ennyi gyereket csak az szül, aki bolond, vagy elment az esze vagy földönkívüli… vagy a pénzre hajt. (De ez egy másik történet, amelyről majd egy újabb posztban mesélek.)

Tömeg a köbön

Kezdjük a legalapvetőbbel, a tömeggel. Tömegiszonyom van… mindig is volt. Mondjuk jókor mondom, miután szültem öt gyereket, a barátaim pedig megvették nekem júliusra a Guns N Roses koncentjegyeket Bécsbe, ahol 70 ezer +/- néhány ezer ember tömörülése várható egy konkrét, jól behatárolható helyen… és mi annak is a közepén leszünk. Juj! Na, ez a 70 ezer ember a bécsi arénában pont annyi, mint hét ember 100 négyzetméteren nap, mint nap. Egyszerűen nincs olyan, hogy egyedül vagyok, ha a gyerekek is itthon vannak, mert valaki mindig ott van, ahol én vagyok, ha megpróbálok elbújni csak három másodpercre, rögtön azt hiszik, hogy bújócskázunk és még nagyobb vehemenciával kezdenek el keresni.

De ez a tömegjelenség mindehol megfigyelhető: a banyatankban fellelhető élelmiszerek (könyörgöm, csak egyszer szeretnék annyi zöldséget/gyümölcsöt vásárolni, amit akár fél kézzel is vígan haza tudok cipelni és amiért nem kell otthagynom egyszerre a gyerekek után járó juttatásom harmadát, de mindezt úgy, hogy közben ne kelljen már az első sarokról visszafordulnom, mert 20 méter megtétele után felzabáltak mindent, amit vettem… ó, álom, édes álom!), a szennyeskosárban egymásra hányt ruhák, a kamrában felhalmozott konyhai alapanyagok, a fix hely nélkül hánykolódó játékok, a kanapé és a komódok mögött bújkáló porcicák esetében… szóval mindenütt… és én mindenütt utálom. Ez egész egyszerűen árt az én rendszerető lelkemnek… és ne, ne gyere a megszokással, mert ezt nem lehet megszokni.

Ott, ahol viszont határozottan jólesne egy kis zsúfoltság, némi tömegjelenet, ott bezzeg soha nincs. Nevezetesen a házi készítésű finomságokat rejtő dobozokban. Akárhányszoros adagot is sütök valamiből, mindig gyorsabban fogy el, minthogy egy jóleső pillantással nyugtázhatnám: nincs egy üres doboz sem, mindent sikerült megtöltenem édes-sós, egészségtelen és egészséges sütikkel, kekszekkel, harapnivalókkal és most tutira elég lesz egész hétre…, de legalább csütörtökig, na, jó, már szerdában is kiegyeznék, de hogy már kedden egy szem sincs…, na, ettől megyek falnak!

 

utálok nagycsaládos lenni

 

Kincs, ami nincs: idő

A tömeggel szoros összefüggésben áll az idő. És most nem, nem arra gondolok, hogy ha jó az idő, akkor tömeg van a téren… bár, ha jó az idő és mi kimegyünk a térre, akkor tuti tömeg lesz, de legalábbis látványosan növekszik a létszám. Mindig röhögnöm kell, amikor egy-egy szituációban konstatálom, hogy a helyszínen tartózkodók felét, harmadát mi adjuk ki. Ebben azért van valami szürrealisztikus, ezt neked is be kell látnod.

Na, de vissza az időre! Nálunk nincs öt perc alatt kivitelezett tevékenység… mármint olyan, amelyben a gyerekek is részt vesznek, akár szabad akaratukból, akár a mienkből, mondjuk akkor szabadságról szó sincs. Pár másodperc alatt kizárólag azokat az eseménysorozatokat lehet lezavarni, amelyeknek a főszereplői mi, szülők vagyunk: fürdés, hajmosás, öltözködés… szex (másik opció, hogy tömeg – na, tessék, már megint! – előtt végezzük… akkor akár tíz perc is jut rájuk, mondjuk a szexet jellegéből fakadóan ilyenformán ebből a körből ki is zárhatjuk…, ott marad az egy öt perc és akkor már időmilliomosnak érezhetjük magunkat). Minden más esetben az adott tevékenység elvégzésére javasolt optimális időmennyiséget meg kell szorozni… á, jobb, ha rögtön köbre emeljük.

Az idővel kapcsolatba hozható dolgok közül a receptek az egyik kedvenceim. A hátamon feláll a szőr, amikor úgy kezdődik a leírás, hogy csupán harminc perc és máris asztalon az ínycsiklandóan finom ebéd/vacsora. Kinek harminc perc? Aki előkészített, előmosott, előfőzött hozzávalókból két főre megfőzte? És legfőképp mi? A recept átmásolása a notebookomról egy papírlapra, hogy ne legyen zsíros a monitor, miközben főzök? Mert nekem csak a zöldségek megpucolása, a hozzávalók kikészítése, az eszközök összeválogatása kitesz ennyit, az tuti és akkor még lényegében nem csináltam semmit, csak egy kis izomlázra tettem szert és némi idegbajra, mert a gyerekek mindeközben öt percenkét kérdezgetik: mikor lesz már ebből valami ehető, mit vacakolok már annyit? Joggal merülhet fel a kérdés, beszólogatás helyett miért nem segítenek? Szoktak… akkor még tovább tart a folyamat egy kicsit.

De ugyanez igaz gyakorlatilag az életünk minden területére: nekünk ahhoz is fél óra kell, hogy teljes menetfelszerelésben elhagyjuk a lakást… nyáron, télen pedig gyakoroljuk a köbre emelést, ugyebár (lásd, mint fent). Ha a hazaérkezésünk időpontjáról kell tájékoztatnom valakit, akkor soha nem szabad megfeledkeznem arról a röpke húsz percről, amelyet tömegben(!) töltünk el a két és fél négyzetméteres előszobánkban, miközben mindenkiről lehámozom a ruhákat, cipőket, és ezzel párhuzamosan néhány sötétben bújkáló ellenforradalmár azzal szaboltálja a nem kevés vesződséggel és némi berekedéssel járó munkámat, hogy suttyomban újra felöltözteti a már levetkőztetett, hiszékenyebb (“Anyának csak pisilnie kell. Mindjárt megyünk tovább.”) egyedeket.

Ezek után azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy a fürdés, az evés és a lefektetés/altatás időhöz való viszonyát csak veszélyességi pótlékkal lehet elviselni, ami az én esetemben három(szor kettő) étcsokis Bounty szelet és egy-két pohár bor/hét. Mert meg- és kiérdemlem. Becsszó.

Az eltűnt csend nyomában

utálok nagycsaládos lenni

 

Ha az idő hiánya és a tömeg evidens annak vonatkozásában, hogy miért nem szeretek néha nagycsaládosnak lenni, akkor a csend, illetve leginkább annak nemléte szintén erre a listára kívánkozik.

Világéletemben csendes környezetben éltem: egyke gyerek voltam (ergo nem volt kivel veszekednem a játékokon, nem kellett senkit sem végigüldöznöm naponta háromszor a lakáson hangos indiánüvöltést hallatva és lódobogást imitálva, hogy adja vissza a piros fénykardomat, különben lenyisszantom a fülét, ha végre a kezembe kapom a kardot és a fülét, ahogy szintén nem kellett felemelnem a hangomat percenként, ha ki akartam tűnni a tömegből!, hogy lehülyézzem a testvéreimet valami közérdeklődésre számot tartó dolgot mondjak), vidéken laktunk, ahol kevés zajforrással találkoztam és a nagyapám rádióján is hamar megtaláltam a kikapcsoló gombot.

Ha őszinte akarok lenni, már, ami engem illet, akkor a lista másik két tétele fasorban sincs a csend hiányával. Komolyan. Néha már akkor menekülőre szeretném fogni a dolgot, amikor a gyerekeim még csak ráutaló magatartás formájában közlik, hogy pár másodpercen belül kinyitják a szájukat, pedig még egy másodperce sincs, hogy elhallgattak fél másodpercre. Egy-egy ilyen alkalom után már az is eszembe jutott, apróhirdetést adok fel, hogy a másik nagy vágyam, egy időgép mellett csendet is vennék… “Életemet tizenöt perc csendért!” jeligére. De, hogy ne legyünk telhetetlenek, már folyamatos öt perccel is megelégednék, ha az nem este 10 és reggel 7 közé esne… tíz perc pedig már maga lenne a mennyország.

Oké, az apróhirdetés talán tényleg hülye ötlet, így marad az aranyhal – kívánságok megfogalmazásában elég jó vagyok (van némi gyakorlatom… tudod, a tömeg…, ráadásul karácsony se volt oly’ rég). Ahogy azonban a dolgok jelenlegi alakulását nézem, úgy tűnik, az aranyhalak sem a régiek már… vagy gyorsan be kell iratkoznom egy kreatív írás kurzusra, mert mégsem fogalmazok elég egyértelműen… bár nem tudom, hogy a CSENDET AKAROK! mondatban mi a kétértelmű?!

És akkor mégis  miért szeretek nagycsaládos édesanya lenni? Mert sokan vannak, így bármikor, bárhonnan jó vagyok egy puszira, ölelésre, folyton csacsognak, énekelnek, vicceseket mondanak, s úgy elrepül az idő, ha velük vagyok, hogy szinte észre sem veszem. Na, ezért.

16 thoughts on “Nagycsalád: a sötét oldal

  1. Szia Barbi,

    Isti bizi, ez most feldobta a napomat, igyekeztem nem hangosan felröhögni, nehogy felébresszem a szerencsére még alvó kölköket 😁
    Bár ugye nàlunk csak 3 van, de zajt ők is tudnak produkálni, pláne mióta nagylány kiskamasz!
    Az időről még ne is beszéljünk, amióta dolgozom
    Hát a háztartás is hagy némi kívánnivalót maga után, de hétköznap a tűzoltáson kívül másra nem marad energiám! Úgyhogy nekem meg valami időgazdàlkodàs tanfolyamra kéne beiratkozni 😁
    A màjusi olvasó találkozót pedig úgy várom mint egy falat kenyeret 💖💖💖

    1. Szia Timi!
      Nagyon nehéz szerintem megtalálni az egyensúlyt család és munka között. Mindig kell prioritásnak lenni, szerintem nem gond, ha épp úszik a lakás, de van munkád, ami feltölt, ahol jól érzed magad és ez szerintem jó hatással van a családodra is.
      Hihetetlenül csodállak, amiért három gyerek mellett dolgozol.
      Barbara

      1. Valójában imádok dolgozni, mert emberek közt vagyok!
        Viszont most először fordult meg a fejemben hogy esetleg jó lenne külső segítséget kérni ami a takarítàst illeti 😊
        Talán kezd beállni valamiféle új rendszer amióta dolgozom, meg kéne találnom az én idő azon formáját ami mindenki számára megfelelő! Mert ennek most érzem a hiányát!

        1. Szia!
          Szerintem teljesen normális, ha néhány otthoni feladatot kiszervezel, nem lehetsz egyszerre mindenütt jelen, hiszen most még egy dolog bekerült az életedbe. Ha kell segítség, akkor kell. Nem baj az, a lényeg, hogy kerek legyen az életed. Az én-idő is nagyon fontos, a kiegyensúlyozottság alapja. Én már csak tudom… 🙂
          Barbara

          1. Tudom, csak nehezen adok le a maximalizmusombol 😁
            Ha végre jobb idő lesz akkor szerintem elkezdem végre a futást!
            Az szerintem jót fog tenni!

    1. Kedves Judit!
      Köszönöm, hogy benézett hozzám.
      Én úgy hiszem, hogy nem véletlenül érkezett hozzánk ez az öt gyerek, dolgunk van velünk. Soha nem tagadtam, ahogy azt egy másik posztban is megírtam, hogy ifjúkoromban egyáltalán nem akartam gyereket, később is max. hármat. Az élet – vagy az én világomban inkább nevezzük Istennek – azonban másképp rendezte. És ez így van jól. Az, hogy megírom, miként élem a mindennapjaikat velük, mindezt erős öniróniával, másoknak erőt adhat, mert ebben a nagyon tökéletes világban kevesen mernek beszélni arról, hogy elfáradnak, néha tehernek éreznek bizonyos feladatokat. Ez ma nem divat, nem szabad ilyenekről beszélni… Szerintem meg kell.
      Üdv: Barbara

      1. Maximálisan egyetértek veled Barbi, igenis kell beszélni arról, hogy bár az anyaság fantasztikus dolog, valójában nem egy rózsaszín habos babos mindig minden szép állapot!

  2. Szia! Nagyon szeretem a blogodat, pont azért, mert nálad nem mindig minden rózsaszín. A nagybetűs ÉLET-ről írsz, nem pedig a társadalom által elvárt tökéletes, cukorszirupos nagycsaládos létről (mondjuk szerintem ilyen valójában nincs is). És ahogy írod, ez tényleg erőt ad. Nekem legalábbis biztosan. Ezúton is köszönöm, hogy felvállalod a dolog sötét oldalát is. Üdv: Bea

    1. Szia Bea!
      Nagyon köszönöm, hogy ellátogattál hozzám és örülök, hogy tetszik, amit olvasol.
      Szuper, ha sikerül erőt merítened az írásokból. Nekem pedig az olvasók visszajelzései adnak erőt, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, a gondjaimmal, nem csak én érzek néha “furcsákat” az anyasággal kapcsolatosan. Biztosan vannak olyan édesanyák, akik mindenben szuperül teljesítenek, de vannak olyanok, akik meg nem. Én velük vállalok közösséget, mert nekem sem megy mindig, minden flottul. Ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem a nagycsaládot, de nem közvetítek hamis képet. Másrészről azt hiszem, egész jól boldogulok vele, még akkor is, ha néha kiborulok.
      Remélem, máskor is benézel.
      Üdv: Barbara

  3. Kedves Barbara!
    Ez egy nagyon jó írás volt. Akár én is írhattam volna… Persze nehéz ezt így megfogalmazni, mert vagy azt nem értik, hogy minek annyi gyerek (nálunk három…), vagy azt, hogy ha ezt akartad, akkor meg mi a gondod? Pedig gond az mindig van. Így leírva persze vicces, de az életben azért nem mindig.DE a gond mellett ott vannak a vidám pillanatok, a mindennapok apró örömei is. Hogy melyikből van több, az sokszor az aktuális lelkiállapotunkon múlik. Az enyémen most sokat dobott az írásod, köszönöm!
    Noémi

    1. Kedves Noémi!
      Köszönöm szépen, hogy benéztél hozzám és leírtad a véleményedet. Tökéletesen egyetértek veled. Szerintem nincs még egy olyan tevékenység, amelyet annyian véleményeznének, mint az anyaság. Ugyanakkor mégsem beszélünk róla nyíltan, mert mi az, hogy gondod van, minek szültél, ha nem bírsz velük?! Egész egyszerűen nem erről van szó… ahogy mások néha panaszkodhatnak a munkájuk miatt, úgy az édesanyák is megtehetik a rájuk háruló feladatok miatt. A magasztos életélmény mellett ez egy olyan nangyfokú figyelmet, koncentrációt igénylő “feladat”, amelyben igenis el lehet fáradni. Jó, ha humorral tudjuk kezelni, de attól ez még a való világ és az anyák is emberek, ez nagyon fontos szempont.
      Remélem, máskor is benézel a blogomra.
      Szép napot!
      Barbara

  4. Na pont ezek miatt a gondolatok miatt a kedvenc blogom!
    Én is rengetegszer megkapom, hogy ha én akartam a 3 gyereket akkor most minek vinnyogok! Pedig a dolog nem erről szól szerintem! Bár ha jobban belegondolok ez leginkább azoktóp kapom meg akinek max 2 gyereke van, tehát az ő véleményük nem igazán kéne hogy érdekeljen, mert nem is értik sokszor, hogy miről is beszélek! 😊❤

    1. Szia Timi!
      Igen, az emberek nagyon könnyen ítélkeznek. Miért van az, hogy pont az anyaságot kell mindig, minden körülmény között boldogan megélni?! Ha rossz a munkám vagy utálom a főnököm, fogom magam és keresek magamnak egy másik helyet vagy legalább megpróbálom. De olyan nincs, hogy nem dolgozom, különben éhen halok.
      Soha nem mondtam azt, hogy mindekinek kell gyerek. Én maximálisan megértem, ha valaki nem akar. És a gyerekeimet én akartam, de azért elfáradhatok ugye? Bár én nem cserélhetek munkát, de néha azért elmondhatom, hogy fáradt vagyok, hogy nyűgös vagyok?! Ezt azért szabad, ugye?
      (Egy kétgyerekes szülő soha nem fogja megérteni, három gyerek milyen kevés… négyhez képest! 🙂 )
      A futás jó dolog! Én is lassan újrakezdem, csak ez az idő nem annyira kedvez…
      Barbara

Hozzászólás