Iskolaérettségi vizsgálat: szükséges rossz vagy tényleg hasznos?

Javában zajlanak az iskolaérettségi vizsgálatok, ilyenkor sokakban felmerül: szükséges rossz vagy tényleg hasznos egy fél napot eltölteni a gyerekkel a pedagógiai szakszolgálatok épületeiben?

iskolaérettségi vizsgálat
kép: pixabay

Fél év múlva újra bevesszük a közoktatás kapuját, szeptemberben ugyanis Négyes is átlépi az iskola küszöbét. Már egy évvel korábban is megtehette volna, hiszen 2010. januári születésű, így bőven elmúlt hat éves a 2016-os őszi tanévkezdéskor.

De nem ment. Pedig az óvoda küldte volna, de a helyi logopédus bogarat ültetett a fülembe azzal, hogy szerinte beszédészlelési zavara van a gyereknek. Mi mondjuk semmit nem tapasztaltunk ebből, nem is vagyunk szakemberek, nekünk olyan normális, kicsit szeleburdi, olykor-olykor nagyon kicsit idegesítő gyereknek tűnt Négyes: nagyon akaratos, félelmetes fantáziával van megáldva, nyugton ülni nem nagyon tud, állandó jár a keze-lába, na meg a szája.

A logopédus véleménye és a saját tapasztalataink alapján végül úgy döntöttem, szembemegyek az óvoda jellemzésével és inkább kérvényezem neki az iskolaérettségi vizsgálatot, abból nagy baj nem lehet, legfeljebb feleslegesen töltünk el négy-öt órát a pedagógiai szakszolgálaton, na, meg az óvoda vezetője orrol meg ránk egy kicsit. De talán nem lesz hiábavaló ez az idő, csak megtudunk ezt-azt a gyerekünkről, azon túl, amiket eddig is tudtunk. Többen hülyének ostobának néztek, mondván, felesleges időpocsékolás ez az egész vizsgálatfolyam, csak egy szükséges rossz, ahova a szülők csak kényszerből viszik el a gyereket, mert ki ismerné jobban a csemetét, mint a saját szüleik és különben is… Szerintem meg nem.

A három iskolás gyerekemből kettővel végigcsináltuk már ezt a vizsgálatot és igen érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Az iskolaérettségi vizsgálat – ha hozzáértő, lelkes, elkötelezett, a gyerekek érdekeit szem előtt tartó szakemberek végzik, mint például a mi esetünkben – nem egyszerűen arról szól, hogy kimondja: mehet-e a gyerek iskolába vagy jobb, ha marad még egy évet óvodában, hanem ennél sokkal többet ad(hat).

Egy vizsgálat és ami mögötte van

Négyessel két kört futottunk az iskolaérettségi vizsgálaton, egyszer tavaly, amikor a törvény értelmében iskolába kellett volna mennie, egyszer pedig most, amikor kontrollra mentünk. A mostani helyzetben nem volt kérdés, megy-e iskolába – tekintettel az életkorára -, a vizsgálat célja sokkal inkább az volt, hogy lássák, mennyit fejlődött az előírt foglalkozások határása. Mert igen, az iskolaérettségi vizsgálatnak pont az a lényege, hogy ha “baj” van, a gyerek fejlődése valamiben elmarad attól a szinttől, amivel biztonsággal beveheti az iskolát, akkor ott fejlesztést javasoljon.

Nem mondom, hogy könnyű szembesülni azzal, nem tökéletes a gyerekünk, mikor nekünk az, hogy tanulási nehézségek várhatók nála, a beilleszkedése sem lesz zökkenőmentes, napi pár repülő boszorkány vagy szomorú arc is befigyel(het) majd az üzenőjében, de igazából nem történhet jobb annál, minthogy kiderül és időben megfelelő segítséget kap.

Persze, amikor szemben ültem a pszichológussal és hallgattam a véleményét (BTM-besorolás, ami kvázi a megbélyegzéssel egyenlő a külvilág szemében, mert nem a tehetséget látják elrejtve ebben a betűszóban az emberek, hanem a problémát), akkor kicsordult a könnyem, úgy éreztem, én rontottam el valamit, megint szaranya vagyok, nem foglalkoztam vele eleget, csecsemőkorában nem tettem elé időben a csörgőt, hogy utána nyúljon vagy mittudomén… De most itt vagyunk és a legtöbb, amit tehetek érte, hogy végigülöm ezt a pár órát és kiderítjük, hogyan  tudjuk még jobban megtámogatni, hogy majd az iskolapadban ne legyenek már problémái, hogy már a beiratkozáskor jelezni tudjuk: nehézségei lesznek a tanulásban, mert… mert ő sem százas, mint a legnagyobb bátyja és az anyja. Igen, ő is deviáns… deviáns a kockára faragott közoktatás útvesztőjében, de hála az iskolaérettségi vizsgálatnak és az ez alapján kiírt komplex IQ-tesztnek, amely pontosan megmutatja majd, hol szorul segítségre, különleges bánásmódra, hol kaphat könnyítést, felmentést, könnyebbé tehetjük számára az utat.

 

iskolaérettségi vizsgálat
kép: pixabay

(Miközben ezeket a sorokat írom, a fülembe cseng egy nemrégiben elkapott utcai beszélgetés, amelyben az egyik szülő épp arról panaszkodik a másiknak, mennyire felháborító, hogy az iskolákat arra kényszerítik, fogadják be a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket, pedig ez mennyire visszaveti a “normális” képességekkel rendelkező társaikat, mert nem lehet tőlük haladni, különleges figyelmet igényelnek…, mert deviánsak… Igen, azok, ahogy két gyerekem is az és tényleg nem könnyű velük, de nem azért viselkednek így, mert buták, vagy mert így akarnak viselkedni, hanem mert másképp működik az agyuk… és ezt gyerekkorban megélni nagyon nehéz, felnőttként se könnyű elfogadni, de kicsiként még nehezebb.)

Kevésbé szerencsés helyzetben azonban tényleg csak a papírt adják ki a gyerekről (és a szülő ennyivel meg is elégszik…, mert nem tudja, hogy másképp is lehetne), ahogy Nagyfiúról annak idején egy másik intézményben. Meg is lett a következménye, 6 éven át mindig az események után mentünk és nem értettük, miért nem olyan, mint a többi, miért nem tud szépen legalább minimálisan olvashatóan, helyesen írni, miért nem tud barátokat szerezni. Aztán, amikor már nem bírtuk tovább, kérvényeztük a felmérését és azóta kerekebb a világ, el tudtunk engedni bizonyos dolgokat, amelyekről már tudjuk, hogy soha nem lesz rájuk képes, mert más, mint a többiek. Kiderült, hogy pontosan milyen tanulási nehézsége van, hogyan kezelhető, milyen trükkökkel tud segíteni önmagán és kapott két csodálatos fejlesztőt, tehetséggondozót, akik segítenek neki szárnyra kapni, mert a potenciál benne van… meg még annál is több, de erre egy hosszadalmas, fárasztó – akár időpocsékolásnak is tekinthető – vizsgálat nélkül soha nem jöttünk volna rá.

Négyes és Nagyfiú mellett Középső is részt vett ilyen vizsgálaton, bár nála más okokból került sor a felmérésre, mert abban én és az óvoda is egyetértettünk, hogy nem fogja hat évesen megkezdeni az iskolát.

Középső minden tekintetben különleges fiúcska volt: sokára dőlt csak el, hogy jobb vagy balkezes lesz-e (jobb kezes, de bal lábbal focizik), bár ő lett legkorábban szobatiszta az összes gyerekünk közül, még középső csoportos korában is heti rendszerességgel bepisilt (szerencsére nagyon türelmes óvónéniket kaptunk mellé, akik jól tűrték a megpróbáltatásokat), az extra nagycsoportban töltött éve volt az első, amikor nem fordult vele elő ilyesmi. Középső gyerek és ezzel el is mondtam mindent a testvéreihez fűződő viszonyáról. Kevés önbizalma volt, mindig a nagyokhoz mérte magát és nem becsülte meg azokat a tulajdonságait, amelyekben más, mint a többiek… , mert ő inkább hasonlítani szeretett volna, mint különbözni. Az iskolaérettségi vizsgálaton jól kiütköztek ezek az ellentmondások és minden késlekedés nélkül meg is kaptuk a segítséget egyéni és csoportos terápia formájában. Az eredmény minden várakozást felülmúlt.

Közben persze azt is megtanultam, hogy bár nagyon lényeges a kezek megfelelő finommotorikus mozgása, a szövegértés, a helyes, tiszta, érthető beszéd, de legalább ilyen fontosak az olyan hétköznapi cselekedetek önálló végzése, mint az öltözködés, vagy például a mosdóban végzett tevékenységek hiba nélküli kivitelezése (vécépapírhasználat!), ami sok kellemetlenségtől – csúfolódástól – kímélheti meg a gyerekünket.

Én úgy érzem, jól döntöttem, amikor kértem a gyerekeim iskolaérettségi vizsgálatát, mert a hivatalos papíron túl nagyon sokat kaptunk és minden a gyerekeink érdekét szolgálta/szolgálja.

Ez a posztot az I. kerületi Pedagógiai Szakszolgálat munkatársainak ajánlom, akik nélkül most nem tartanánk ott, ahol. Köszönöm.

Hozzászólás