Idő és nagycsalád: kincs, ami nincs

Mindenki szeretné uralni az időt. Én is. De mi az az idő?

idő és időbeosztás

 

Elég nehéz helyzetben vagyok, mert most valami olyasmiről kéne beszélnem, amihez nem sok közöm van. Ugyanis amióta nagycsaládos édesanya vagyok, elég kevés kapcsolódási pontom van az idővel magával, mindig csak futólag találkozunk – ő rohan, én meg próbálom utolérni… magam -, amúgy nagy kincs lenne, ha lenne, de nincs… tudod, ez a tipikus kincs, ami nincs esete.

Sokan sokszor kérdezgetik tőlem, mit csinálok otthon – most nem azokra gondolok, akik szerint csak a lábamat lógatom, mint főállású anya, róluk majd egy külön posztban emlékezem meg -, hogyan osztom be az időmet, hogy jut mindenre időm?! Kezdjük ez utóbbival. Sehogy. Nagycsaládos anyaként sok mindent megtanultam, így például leszoktam arról, hogy a média által sugallt szuperanya-szupernő-szuperfeleség szent hármasát kötelező érvényűnek tekintsem magamra nézve. Könnyű volt, mert esélyem sincs a megvalósításra, a nyomáskényszert meghagyom másnak.

Az elengedés mellett megtanultam mátrixban gondolkozni – én, aki matekból még kimondani se tudtam, hogy kombinatorika, nemhogy megoldani olyan példákat, hány különböző trikolórt lehet képezni 9 különböző színből, ha mindegyik szín csak egyszer szerepelhet -, tömbösíteni a munkát és kézzel foghatóan alkalmazni a multitasking fogalmát, nem csak beszélni róla. És vettem egy időgépet… ja, nem, csak azt képzeltem, máskülönben fogalmam sincs hogyan gondolják, hogy egyszerre tudok jelen lenni a három iskolás gyerekem szülői értekezletén, amelyet mindig ugyanaznapra, ugyanarra az időpontra hirdet meg a három különböző osztályfőnök a város két különböző pontján lévő közintézménybe.

Nagycsaládos multitasking

Véleményem szerint a tömeg kezelésének egyetlen hatékony módja van, ha tömbösítem a feladatokat, a problémákat – néha a gyerekeket is: ha egyszerre veszekszem velük a széthagyott játékok, zoknik, tanfelszerelések miatt, akkor időt spórolok, a hangomat és a szomszédot is kímélem… 2in1 – és igyekszem egyszerre, egy időben több dologgal is végezni.

Persze néha nem sikerül a multitasking: ilyenkor van az, hogy a korábban már megszárított, de a szárítógépből még el nem távolított ruhákat újra kimosom, mert ahelyett, hogy a megfelelő kosárba pakolnám őket, a szárítógép alatt pöffeszkedő mosógép szájába tömöm a kupacot, egyrészt mert nem tudom, hol a kosár, a mosógép meg ott van és az ajtaja is nyitva áll, másrészt ha ruhákról van szó, akkor azok csakis koszosak lehetnek… vagy nem. Így viszont minden tutira tiszta lesz… vagy nem, mert elfelejtem bekapcsolni a gépet. Éljen a multitasking!

(Azt vettem észre, hogy amióta öt gyerekem van, én már csak komplex feladatokban tudok gondolkozni, és cselekedni is csak akkor tudok igazán hatékonyan, ha több dolgot teszek egyszerre. Ha csak egy megoldásra váró problémám van, akkor gyorsan körülnézek, hátha hozzá tudnék még csapni valamit, mert úgy sokkal könnyebb… oké, csak vicceltem, de mivel igen ritkán fordul elő, hogy csak egy dologra kelljen koncentrálnom, egyszerűen hiányérzetem van. Hülyeség, de ez van. Nagycsaládos kór. Olyan, mint amikor csak három vagy négy gyerek van otthon, szinte hiányzik a nyüzsgés… az ötgyerkes nyüzsgés.)

 

idő és időbeosztás

 

 

Ahhoz, hogy az otthoni tevékenységeimet kordában tudjam tartani, el kellett fogadnom a tényt, hogy nálunk tömeg van (nekem! az egyke gyereknek, aki igyekszik távoltartani magát minden tömegrendezvénytől, persze vannak kivételek, de nagyon alapos indok kell ahhoz, hogy betegyem a lábam bárhova, ahol már népsűrűségről beszélhetünk). Nálunk mindenhol mindig, mindenből sok van…, igen, a teregetésre és hajtogatásra, vasalásra váró ruhákból, a szennyesből, a széthagyott játékokból, a koszos edényekből… meg a gyerekekből.

Először akkor éreztem, hogy ez tényleg egy NAGYcsalád, amikor le kellett cserélnünk az edénykészletünket, mert az előzőbe már nem fért bele a vasárnapi ebéd, a sütemény receptekben a megadott mennyiség minimum kétszeresével kellett számolnom – palacsinta esetében inkább négyszeres az adag – és a kenyérsütő gépben sült kenyér helyett először kellett sütőben készítenem a 1,5-2 kilós veknit, amely aztán 1-1,5 nap alatt eltűnt… és a helyzet azóta sem változott.

A megváltó napi rutin

Ebben a tömegben napi rutin nélkül elvesznék. Amióta a három nagy önállóan jár iskolába, a reggelek kevésbé hektikusak, mert Négyest és Legkisebbet Férj el tudja vinni az óvodába (még az se baj, ha időben kicsit megcsúszunk, mert a gyerekek nem tudnak elkésni), útba esik neki a munkahelye felé, és így már korán reggel hozzá tudok látni a napi teendők elvégzéséhez: mosás, mosogatás, vasalás, szárítás, főzés, pakolás, kenyérdagasztás és sütés, a heti tízóraik kitalálása és elkészítése. Persze csak akkor tudok a végére járni az itt felsoroltaknak, ha már ébredés után, valamikor fél hét körül bedobom az első mosást, a többit pedig szimultán végzem.

Például kiválóan lehet ruhát hajtogatni, miközben a gyerekek reggeliznek, a monoton munkavégzés pedig annyira lezsibbasztja az agysejtjeimet, hogy észre se veszem, közbe kéne avatkoznom, mert már megint ölik egymást, illetve ha mégis feltűnik, akkor a hatalmas ruhakupac tökéletesen elnyeli azokat a hangokat, amelyeket idegességemben adok ki, amiért nem képesek békében elfogyasztani a napindítónak szánt joghurtot sem.

Fél hét és nyolc között – amikor az utolsó mohikán családtagom is elhagyja a lakást – nagyon sok mindent el lehet végezni, csak arra kell figyelni, hogy olyan munkák legyenek, amelyek félálomban és félig csukott szemmel is kivitelezhetőek. A mosás elindításán és a hajtogatáson kívül ilyenkor pakolom ki és be a mosogatógépet, majd el is indítom az első kört, pár lépés és máris a háztartási helyiségben vagyok, nekiállok vasalni, bekészítem a gyerekek szobáiba a hajtogatott ruhákat, összeszedem a sarkokban árválkodó büdös zoknikat meg amit még találok.

Kezdetben kényszerűségből vágtam bele ebbe a fajta korai munkavégzésbe, de ma már tudatosan időzítem erre az időszakra a házimunkák nagyobbik részét, mert inkább ezzel töltöm az időmet, mint azzal, hogy felesleges energiabefektetéssel próbáljam meggyőzni a gyerekeimet: minden híresztelés és tapasztalat ellenére a stresszmentes reggel létező fogalom.

Ha mindenki elment és átvergődtem a napi rutinfeladatokon, folytatom azokkal, amelyek nem tartoznak ebbe a csoportba: banki ügyek, ad-hoc bevásárlás a hirtelen adódott készlethiány feltöltése érdekében, posta, hiányos iskolai felszerelés pótlása, hivatalos ügyek intézése, edzések befizetése stb.

Ezután jön el az én időm, másfél-két óra csend: átnézem az emaileket, a postát, rendszerezem, ha kell, meg is válaszolom őket, befizetéseket intézek, felkészülök Nagyfiú és Nagylány fogadására: gyümölcs, innivaló kerül az asztalra. Két óra felé szállingóznak haza, velük akkor indul a délutáni műszak: megtanulják (Nagyfiú inkább csak úgy csinál) a leckét, utána edzésre, foglalkozásokra mennek, én pedig négykor útra kelek Négyesért és Legkisebbért az oviba, ahol a (még) napközis Középső is csatlakozik hozzánk. Uzsonna, játék, fürdés a kisebbeknek, a nagyoknak ugyanez edzés után.

Újra jöhet egy kis házimunka, ahol én csak mellékszereplő vagyok (végre!): a zoknipárosítás, a hajtogatott ruhák elrakása, a terítés, a vacsoraasztal leszedése ugyanis delegált munka… a gyerekekre delegált. Mondjuk lazsálni ilyenkor sem tudok, mert ebben e helyzetben bámulatosan udvariasak tudnak lenni és úgy állnak a munkához, hogy a többi testvérük is odaférjen és ha kellően jól pozicionálták magukat, akkor szinte láthatatlanul fel is tudnak szívódni a helyszínről. De öt gyerek hiánya nem kicsit feltűnő…

Fél hétkor Legkisebb már a konyhában sürög, jelezvén, hogy elérkezett a vacsora ideje. (Közben Férj is megérkezik, egy újabb koncentrálási pont.) Étkezés után még egy utolsó tisztálkodás, majd esti mese – heti háromszor tévés mese is – és végre irány az ágy…, de csak a gyerekeknek. Én akkor állok neki reggelit, tízórait készíteni, titkon meglesni, hogy minden cuccukat összepakolták-e a nagyok. Megjavítom az elszakadt ruhákat, a lyukas zoknikat, felvarrom a leszakadt gombokat, a kedvenc plüss állatok lógó testrészeit (ennyi gyereknél, illetve fiúnál szinte minden napra jut ilyen feladat).

Ha mindezzel végeztem, akkor végre leülhetek a saját munkámhoz, a blogíráshoz, amihez szintén nem kevés idő kell. Ami nincs. De csakazértis megoldom. Mert az én játszóterem, az én váram, nélküle a többi se menne.

5 thoughts on “Idő és nagycsalád: kincs, ami nincs

  1. Szia Barbi,

    Csak nem gondolat olvasó vagy? Nekem ez most a lehető legjobbkor jött! Igyekeztem nem nagyon hangosan felröhögni, nehogy a mellettem alvó porontyok felébredjenek 😂
    Nekem is elkezdett össze állni a fejemben egy újfajta rendszer, mert most hogy dolgozom máshogy nem fog menni! Nekem rengeteg tök hasznos infó volt a te napi rutinodba, hogy hogyan logisztikàzzam ki hogy nagyjából mindenre és mindenkire jusson megfelelő idő és figyelem! 😍😘

    1. Szia Timi!
      Hát, igyekszem. 🙂 Fontos egy jól működő rendszer, különben színre lép a káosz és abból semmi jó nem sül ki. Nyilván mindig vannak rendkívüli események, amelyekre nem lehet felkészülni, de legalább valami keret van. Aztán olyan is van, hogy az egészhez nincs kedvem és akkor hagyom a bánatba az egészet, mert néha más a prioritás, de akkor is erőt ad, hogy tudom: van esélyem felvenni a harcot a káosszal.
      Barbara

Hozzászólás