Akasztják a hóhért: az olvasó kérdez – a blogger válaszol

Van az a helyzet, amikor a blogger nem arról ír, ami épp az eszébe jut, hanem amiről kérdezik. Így jártam én is anyátokkal bloggertársaimmal a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségében.

blogger és olvasó
kép: Unsplash

Az ember elmerülve a blogtársadalomban sokféle emberrel találkozik és sokféle csoporthoz csatlakozik, gyakran azonban a választás félresikerül és a kezdeti lelkesedés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. De szerencsére vannak üdítő kivételek, olyan igazi közösségek, amelyek inspirálnak, ötleteket adnak, támogatnak, segítenek, ha kell vagy egyszerűen csak szórakoztatnak. A Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közössége pont ilyen.

A fent nevezett csoportban a közösségépítés egyik módja a Nap bloggere kezdeményezés, amelynek során a csoport tagjai szabadon, de azért a bloghoz kapcsolódóan tehetnek fel kérdéseket a kiválasztott bloggernek, ő pedig a legjobb tudása szerint megpróbálja megválaszolni azokat.

Nem is olyan régen én voltam az a szerencsés, akit faggathattak a többiek. Lelkesedésben és kérdésekben nem volt hiány, most következzenek hát a válaszok.

#1 Anett, a Home Made Életünk blog írója: Voltak olyan pillanatok a közös életetekben, amikor elgondolkodtál rajta, hogy lelépsz Narniába?

Viccelsz? Szerintem már félárbócon lóg a Narniába vezető ruhásszekrény ajtaja, annyit nyitogattam és csukogattam az elmúlt húsz év alatt és amióta gyerekeink vannak, szerintem a szekény túloldalán már szerződtettek egy állandó lakatos-asztalos párost is a folyamatos javítások okán. De persze még soha nem maradtam ott, mert mindig visszajövök, mit jövök, rohanok! De a tudat… na, az kell, hogy bármikor leléphetnék.

Ha a Férjjel való közös életünkre gondolsz, akkor bizony a megismerkedésünk óta eltelt közel negyed évszázad alatt (direkt nem írtam huszonöt évet, mert ez mennyivel királyabbul hangzik már?!) tolongtunk mi már a válást jelképező szakadék szélén. Igaz, csak egyszer és nem adtunk könnyen magunkat, hiszen most is itt vagyunk, együtt, egymásért, egymásnak.

És hogy mennyire nem viccelek Narniával?! A múltkor, amikor épp utazni készültem valahová és a hálószoba ajtajában ott állt a kis bőröndöm, a gyerekek összesúgtak a hátam mögött: “Most ez komoly? Tényleg lelép Narniába? Á, az nem lehet, annyira nem voltunk kiakasztóak! Vagy de?”

#2 Judit, a Kétpöttöm blog írója: Mit szólnak a gyerekek, hogy anya blogol es aktív életet él a közösségi felületeken?

Ambivalens a hozzáállásuk. Egyrészt – ha nem is mondják úton-útfélen, csak elejtett szavakból következtetek rá meg a szemük csillogásából, amikor azt ecsetelik, hogy az egyik iskolatársuk anyja odament hozzájuk, hogy “nagyon klassz cikket írt a múltkor az édesanyád” vagy “nagyon szuper ötletet láttam az édesanyád blogján, mondd meg neki, hogy köszönöm” – büszkék rám, tudják, hogy az írás a szenvedélyem és örülnek, hogy ezt valahol kiélhetem.

Az nem zavarja őket, hogy róluk szól a blog, az már inkább, hogy egy-egy projekt kapcsán önmagukat is meg kell mutatni a nagyvilág előtt. Ez főleg Nagyfiút és Nagylányt zavarja, a kicsik lelkesen bohóckodnak akár videót készítünk, akár interjú készül velünk. Igyekszem tiszteletben tartani a nagyobbak kérését, de néha nem lehet megúszni, hogy ők is szerepeljenek egy-egy snitt, vagy kép erejéig, esetleg egy-egy mondatot is be kell vállalniuk.

Ha van valami említésre méltó eredmény, siker, amit a blognak köszönhetek, azt mindig megosztom velük és ők együtt örülnek velem, de az ő világukban minden csoda három napig percig tart és ez így van jól.

#3 Beatrix, a Paraván blog szerzője: Ha kapnál 3 nap teljes szabadságot, mert a férjed elmenne valahova a gyerekekkel, és a házimunka, illetve más meló sem várna rád, akkor mivel töltenéd ezt a 3 napot?

Utánuk mennék. Ja, nem, bocs.

Ha tényleg lenne három napom, ami csak az enyém, akkor azt olyasmivel tölteném, ami Férjet annyira nem köti le.

A három legjobb barátommal, akik egyetem óta kitartanak mellettem, elutaznék Skóciába, ijesztegetnénk szellemeket, bebarangolnánk a híres Skót-felföldet, kicsit visszautaznánk a történelembe és persze kipróbálnánk mennyi whisky-t bírunk még meginni.

 

olvasó és blogger
kép: pixabay

#4 András, az Élményképek bloggere: Melyik a kedvenc gyereked és miért?

Ezt csak olyan ember kérdezheti, akinek nincs gyereke. Nincs kedvencem: mindegyiket másért szeretem és másért nem.

Nyilvánvaló, hogy nem szeretem őket egyformán, de itt az egyformaság nem a mennyiségre utal, hanem, hogy a számukra legjobb módon szeretem őket. A szeretetet nem lehet számszerűsíteni, méricskélni, vagy lehet, hogy vannak, akik képesek erre, én nem.

Az ember szereti a gyerekeit és kész. Nálam ez az alap még akkor is, ha épp legszívesebben kiraknám a lakásból valamennyit, mert annyira felbosszantottak.

#5 Anami, az Anami blog írója: Számodra ki az a nő, aki inspirál, akire esetleg felnézel?

Van egy amerikai blogger, akinek európai gyökerei vannak, ő Kristina Kuzmic. Fergeteges nő, aki iszonyatos tehetséggel van megáldva. Sok mindenen keresztül ment az életében, épp ezért elfogadó és nyitott másokra, nem bélyegez meg senkit.

Lenyűgöz a benne rejlő energia, a világszemlélete, az élethez és a családhoz való hozzáállása.

#6 Gabriella, a Menyaszörp blog szerzője: Mennyi időt töltesz egy nap a blogírással?

Mindig kevesebbet, mint amennyit szeretnék. Vannak napok, amikor egyáltalán nem tudok írni, mert minden pillanatomat leköti a családom, ilyenek például a hétvégék vagy egy-egy olyan hétköznap, amikor sok program zsúfolódik össze.

Ha nincs semmi rendkívüli, akkor jó esetben két-három óra is jut egy-egy nap arra, hogy a bloggal foglalkozzam. Ez nem feltétlenül írást jelent – pedig de jó is lenne! -, hanem például a közösségi médiafelületeim gondozását, posztok megosztását, fotók készítését, szerkesztését, feltöltését, a vendégbloggerek cikkeinek szerkesztését, receptek kipróbálását, diy alkotások előkészítését stb.

Írni általában akkor tudok, ha nincsenek itthon a gyerekek, mert zajban nem tudok dolgozni, márpedig a gyerekek csak alvásidőben kapcsolnak csendes üzemmódra. Ha szerencsés vagyok, akkor délelőtt is jut időm a blogra, ha nem, akkor csak este fél tíz, tíz után esem be a gépem elé.

#7 Réka, a Miles & Meals blog bloggere: Néhanapján elgondolkozol-e azon, mi lenne most veled, ha Hufnágel Pistihez mentél volna feleségül?

Nagyon jó kérdés, a válasz annál sutább. Nekem nem volt Hufnágel Pistim. Vagyis de, Férj az. Minden lány bomlott utána minden közösségben, ahova járt, de ő ezt nem vette észre. Csak engem…

Így esett aztán, hogy közel húsz évvel ezelőtt egy szombat délután hozzámentem a mindenki által irigyelt Hufnágel Pistihez.

#8 Judit, a Pici Juci cukrászdája blog írója: Ha nem lenne a blog, mit kezdenél a rengeteg “szabadidőddel” vajon?

Belevágnék egy blogba.

Oké, csak vicceltem, vagyis nem, de ha nem lenne íráskényszerem, akkor valószínűleg önkénteskednék, például csatlakoznék a kórházi meseolvasók táborához, esetleg ágyhoz kötött, beteg gyerekeknek tartanék történelemórákat, hogy ne maradjanak le a tananyaggal és ha egyszer meggyógyultak, visszatérhessenek a diáktársaik közé.

#9 Adrienn, az Adri árnyoldal blog bloggere: Mi lenne, ha véletlenül kopogtatna egy újabb baba?Mit éreznél, tennél? Mi a legnehezebb a sokgyerekes létben?

Gyakran eszembe jut, mi lenne, ha még egyszer állapotos lennék. Nem leszek, ahogy ezt ebben a posztban is megírtam, de mégis mi lenne, ha? Azt hiszem, nagyon örülnék neki, bár öt gyerekkel a hátam mögött már pontosan tudom, hogy nem lenne egyszerű és megint fenekestül felfordulna az életünk, ennek ellenére bevállalnám.

Mi a legnehezebb a sokgyerekes létben? A sok gyerek…, de tényleg: a logisztika, az, hogy folyamatosan készenlétben kell lenni, mindig történik valami, ami keresztülhúzza a tökéletesen kigondolt jól felépített, megszervezett napunkat. Én nem vagyok a spontaneitás bajnok, ezért számomra ez a legkeményebb része az életünknek.

#10 Viv, a Beülős blog írója

Milyen volt Egyiptomban egyiptológusként? Mennyire volt nehéz úgymond szakmát váltani?

Nagyon régen beszéltem már bárkivel is az egyiptomi emlékeimről. Egyiptom egy fantasztikus hely annak ellenére, hogy öt perccel a gépünk landolása után azonnal vissza akartam fordulni, mert annyira ledöbbentett, hogy mennyire más világ, mennyire más kultúra. Aztán persze beszippantott és azóta is fogva tart. Imádtam az ásatás hangulatát, a munkát, az ókori történelem kézzel fogható valóságát és még az sem zavart, hogy napszúrást kaptam rajzolás közben, pláne, hogy utána három napig legálisan ihattam a jóféle hazai szilvapálinkát.

Nőként ezen a pályán érvényesülni nem egyszerű, vannak nagyon tehetséges nők, akiknek sikerült. Nekem nem, talán azért sem, mert nem akartam annyira, bár vonzott az egyiptológia, de valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ez nekem megmarad hobbinak, más lesz az utam. Az élet pedig engem igazolt. Így nézve, nem is volt olyan nehéz a váltás szakmailag.

#11 Grafostylist Natulcien, a Grafostylist blog szerzője: Mivel motiválnád az embereket, hogy nagycsaládot vállaljanak?

Én nem akarom motiválni az embereket arra, hogy nagycsaládot vállaljanak. Én csak megmutatom, milyen nagycsaládban élni, milyen örömök és nehézségek váltják egymást. De nem tisztem megmondani bárkinek is, mennyi gyereket vállaljon. Mindenki annyi gyereket szül vagy nem szül, ahányat jó szívvel fel tud nevelni.

Számomra a gyerekvállalás nem hozható összefüggésbe a motivációval, sokkal inkább önismereten kellene, hogy alapuljon – a külső nyomásoknak való megfelelés az én anyaságomba nem fér bele… már, ráadásul a gyerekvállalásról döntő emberek felnőttek, hagyjuk meg a döntést nekik maguknak – , vagyis ez lenne az ideális állapot.

 

 

#12 Dorina, az And The Yellow Cab blog írója: A gyerekeid hogyan vélekednek, ők is majd nagycsaládot szeretnének?

Őszintén? Fogalmam sincs. Bár egy-egy veszekedős nap után igen erős bennük a vágy, hogy inkább remetének álljanak, mintsem hogy gyereket vállaljanak… és ezzel én is így vagyok, csak nálam ez már nem opció.

Nyilván sokat számítanak a családból hozott minták, de nem feltétlenül igaz, hogy aki nagycsaládban nő fel, az nagycsaládot akar majd a saját önálló életében is, vagy hogy az egykék mind egy gyereket szülnek. Én például ötöt szültem…

#13 Mariann, a Maja Számítógépes Sulija blog szerzője: Mit szól hozzá a családod,különösen a férjed, hogy “kitárgyalod”a mindennapi életeteket a világ előtt? Nem zavarja őket?

Hadd kezdjem azzal, hogy Férj nem olvassa a blogot, neki épp elég az, ha egyszer átéli az általam megírt történeteket, nem akarja újra és újra felidézni, szerinte némelyiket jobb inkább gyorsan elfelejteni. Próbálok úgy írni, hogy a megírt történetekkel ne sértsem meg a családunk intimitását és azt hiszem eddig jól vettem ezt az akadályt, mert nem nagyon volt ilyenre példa. Nagyon vékony jégen táncolok és Férj nagyra értékeli, hogy bizonyos határt nem lépek át, így nem zavarja, hogy rólu(n)k szól a blog.

Vannak témák, amelyekről soha nem fogok írni, mert nem az a célom, hogy kiteregessem a családi “szennyest”. Bár a blogom a családi életünket veszi górcső alá, de mégis leginkább én vagyok a középpontban, az én útkeresésemről, úttévesztéseimről írok a családom tükrében.

Mindekinek nagyon köszönöm a kérdéseket.

Hozzászólás