Bezzeg az én időmben: neveletlen kisgyerekek?

Mind gyakrabban hangzik el a vád, hogy a mai kisgyerekek – és természetesen a nagyobbak is – neveletlenebbek a korábbi generációknál. Biztos ez?

neveletlen kisgyerekek
fotó: pixabay

A címben feltett kérdésre igen rövid, tömör és határozottan kategorikus válaszom van: nem.

Ritkán olvasok olyan bejegyzéseket, amelyekről már az első pár sor szó után tudom: csak arra jók, hogy megemeljék a vérnyomásomat – amely az öt gyereknek hála amúgy sem a padlószint közelében hever – és amelyeken aztán csak puffogok, mert ítékezésről, a békés egymás mellett élés, az egymás elfogadása ellen vannak/hatnak. De nemrég mégis belefutottam egybe az internet bugyraiban, amit elolvastam… elejétől a végéig. Kár volt, de már késő bánat.

Most viszont reagálok rá. Vagyis bezzeg a te idődben tényleg minden olyan tökéletes volt?

Nagyon nagycsaládos szülőként nap, mint nap rácsodálkozom, hogy a külvilág, az utca embere, de még a közvetlen környezetem, a rokonságunk is mennyire más véleménnyel van gyerekeimről, mennyire mást látnak bennünk, mennyire más elvárásokkal közelítenek feléjük, mint mi, a szüleik.

Alapjában véve nincs is ezzel semmi baj, teljesen természetesnek tekinthető, mivel ők egy illékony állapotot, egy pillanatfelvételt látnak egy folyamatból, a nagycsaládos életünkből.

Az már sokkal zavaróbb, hogy egyesek ebből vonnak le általános, rossz ítéletektől sem mentes következtetéseket (hisztisek, követelőzőek, gorombák és egyébként is, úgy általában véve neveletlenek, csak mert nem köszöntek elég hangosan vagy uram bocsá’ egyáltalán nem, rossz helyen álltak sorba a buszmegállóban és felszállásnál nem voltak elég udvariasak, még talán tülekedtek is egy kicsit, hangosan nevetgéltek a buszon… miközben ezt a felsorolást írom, felrémlik előttem, hogy nem, felnőtt embertársaim ilyeneket soha, sehol nem követnek el… á, dehogy: soha nem beszélnek hangosan telefonon a tömegközlekedési eszközökön, mindig türelmesen megvárják leszálló utastársaikat és eszükbe nem jut szembemenni velük stb.) és nemcsak az én gyerekeimre, hanem rögtön egy egész korosztályra vagy akár generációra vonatkozóan. Innen pedig már csak egy ugrás minden szülő kedvence rémálma, a bezzegelés.

Bezzeg az én időmben…

neveletlen kisgyerekek
fotó: pixabay

Ami a gyereknevelési elveimet illeti, sokak szerint a konzervatív őskövületek közé tartozom. Ha azt vesszük, hogy szerintem a gyerekeimnek igenis szükségük van jól meghatározott szabályokra, bizonyos korlátokra a (jól működő, akár családi, akár társadalmi szintű) közösségi együttélés érdekében, amelyeket következetesen számon is kérek rajtuk, akkor igen, az vagyok. Ennek ellenére a bezzeg az én időmben felkiáltástól engem is kiver a víz, a hideg futkos tőle a hátamon.

Ennek több oka is van: egyrészt nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire más világban élünk ma, mint akár az én gyerekkoromban, vagyis úgy harmincöt-negyven évvel ezelőtt. A világ felgyorsult, irgalmatlan mennyiségű információ, inger zúdul  a mai (kis)gyerekekre és a szülőkre. Igen, a szülőkre is, akik még egy teljesen más világban kezdték a pályafutásukat és nem győznek megfelelni a mai kor kihívásáinak, miközben néha bizony csak az események után kullognak… velem együtt.

Számomra nagyon ambivalens érzés úgy gyereket nevelni – miközben kapom az ívet a bezzegelőktől -, hogy bizonyos tekintetben, az élet számos területén a leszármazottaim előttem járnak, jóval előttem. Nyilván ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.

Másrészt az idő telik és mi is változunk és ez a változás a memóriánkat ugyanúgy érinti, mint például a testünket. Csak vannak, akik nem emlékeznek erre, mert az idő eljárt a memóriájuk felett.

Én is nehezebben viselem például már Legkisebb hisztijeit, pedig tíz évvel ezelőtt még mosolyogni is tudtam rajtuk. Igazából most is, csak kicsit korábban akad ki a hisztimérőm. Azonban a személyiségemben bekövetkezett változásokért nem a környezetemben lévő gyerekeket és szüleiket hibáztatom, hanem tudomásul veszem, hogy kevesebbet bírok és azt is másképp és hogy a világ igenis megváltozott. Nemcsak a gyerekek izgágábbak, hangosabbak, zajosabbak, hanem az egész életünk.

Éppen ezért soha nem tudom megérteni azokat a közösségi térben terjedő nyílt leveleket, amelyben arról panaszkodnak más, nálam idősebb generációk tagjai, mennyire neveletlenek a mai gyerekek, nem bírnak nyugton ülni, rohangálnak, visítoznak, hangosak, zajosak és egyébként is úgy tűnik, mintha senki nem nevelné őket, nem köszönnek, félrelöknek mindenkit az útból stb.

(Itt engedj meg egy apró kitérőt nekem, kedves Olvasó: ha a mai szülőket rendre bíráló bezzegelők mindent olyan jól csináltak a maguk idejében, akkor honnan vannak azok a felnőttek, akik rendre fittyet hánynak a közösségi együttélés szabályainak, tolakodnak a tömegközlekedési eszközökön, hangosan telefonálnak a trolin, eszük ágában sincs előreengedni egy kismamát vagy egy idős embert a hosszú sorban vagy átadni nekik a helyet a metrón? Mentségükre szolgáljon, hogy sok a stressz, nagy a hajtás, megváltozott, felgyorsult a világ. Aha, az ő esetükben ez normális. Másik lehetőség, hogy őket az ufók hozták. Vagy még inkábbb, hogy őket a szomszéd nevelte. A szomszéd, aki szintén bezzegel… És ha már itt tartunk, vajon kik nevelik a mostani “visítozós, folyton rendetlenkedő, izgő-mozgó” generációt? Akiket az ufók hoztak vagy akiket a szomszéd nevelt? És még egy utolsó utáni dolog, ha már az iróniánál tartunk. Nekem/nekünk még van esélyünk a javításra, az újragondolásra, az újratervezésre… és a kedves bezzegelőknek? Velük mi a helyzet?)

A bezzegelés szerintem semmit nem segít, ahogy természetesen a hibák felhánytorgatása és egymás szemére vetése sem – épp ezért az előző bekezdés irónikus hangvétele, hiszen ötgyerekes édesanyaként az ítélkezés már régen kikopott az életemből -, nem derül ki belőlük, hogyan lehetne jobban csinálni, csak a becsmérlés jön át belőle, csak az ellenállást fokozza, mélyíti az ellentéteket, és pont ellenkező hatást vált ki a azokból, akikhez elvileg intézik.

Nem hiszek abban, hogy a különböző korokban különböző nehézségű lett volna az anyaság, csak mások voltak a körülmények, amelyekhez alkalmazkodni kellett, régen és most is.

Bár ha jobban belegondolok, nekem most mégiscsak nehezebb dolgom van, mert a sok “Bezzeg az én időmben…” kezdetű felkiáltás és az ezzel együtt járó ítélkezés igen is sokban megnehezíti a helyzetemet. Értékelhető, a mindennapjainkba beilleszhető, hasznos tanácsokat szívesen meghallgatok és megfogadok – idősebb, tapasztaltabb szülőktől tanulni soha nem szégyen, sőt! -, de a bezzegelést ideje lenne elfelejteni, ha már az idő halad, a memóriánk meg kopik. Mindannyiunknak.

9 thoughts on “Bezzeg az én időmben: neveletlen kisgyerekek?

    1. Szia Timi!
      Örülök, ha tetszett a cikk és annak is, hogy egy véleményen vagyunk abban: a régmúlt összevetése a jelennel, a “hibák” folyamatos felhánytorgatása nem előremutató, sokkal inkább viszályt szít. Lehetne másképp is.
      Barbara

  1. Kedves Barbara!
    Szívemből szóltál, de úgy igazán!
    Engem is az akaszt ki nagyon, hogy, a bezzegelők (általában kb a szüleim generációja ill. idősebbek) neveltek minket, akiket most kérdőre vonnak. Felnőtt egy önértékelési (és egyéb) gondokkal küzdő generáció, akik másképp szeretnék csinálni, hogy az ő gyerekeik már magabiztosan, helyes énképpel vágjanak neki az életnek, hogy megtalalják a boldogságukat, és ne a külső elvárások irányítsák a tetteiket….de ez jól láthatóan nem tetszik a bezzegelő generációnak. Pedig nem lehet már ugyanúgy gyereket nevelni, mint régen. És sok tekintetben szerintem nem is szabad…
    Jó, hogy megírtad! Szükség van az ellenvéleményre! Köszönöm!!!!

    1. Kedves Panni!
      Örülök,hogy benéztél hozzám és annak is örülök, hogy tesztett az eszmefuttatásom.
      Teljesen egyetértünk abban, hogy ma nem lehet úgy gyereket nevelni, mint régebben és itt nem kell 30-40 évvel visszamenni az időben, elég akár csak a 10 évvel ezelőtti viszonyokra gondolni. Már az is nagyon más idő volt, pedig nincs is olyan messze. Más utakat kell most találni, de ahhoz meg idő kell. A bezzegelés semmin nem segít, csak rossz érzetet kelt mindkét félben. Lehetne másképp is… szerintem.
      Remélem, máskor is benézel hozzám.
      Üdv: Barbara

  2. Az idő mindent megszépit! Én már nagymama vagyok, én is hallottam a bezzegeket, és felnőttek a fiaim. Minden korosztály megtapasztal sokmindent és sok más dolgot mint az ő szüleik. Visszaemlékezni a régi dolgokra általában csak a szépre szoktunk! Na igy van ez a gyerekneveléssel is. Szerintem nem a kisebb gyerekekkel van gond, hanem a kamaszokkal. Más lehetőségek vannak mint a szülők idejében. Ettől függetlenül én az idősebb korban szülésben azt is látom, hogy jobban féltik a gyerekeket. Amit huszonévesen könnyen felfogott az ember és ösztönösen csinálta, azt harmincasan és negyvenesen már tudatosan mást csinál. De erről majd úgy 20-30 év múlva lehet egy ujabb “bezzeg” postnál irni.

    1. Kedves Hölgyem!
      Köszönöm, hogy benézett a blogomra és megosztotta velünk a véleményét.
      Valóban az idő mindent megszépít, épp ezért nincs létjogosultsága a bezzegelésnek. Vagyis a bántó, lenéző, lekicsinylő bezzegelésnek… másmilyen meg talán nincs is, vagy azt inkább tanácsnak, ötletnek, támogató véleményalkotásnak nevezném. A bezzegelés meg pont nem ez.
      Minden korban vannak és voltak olyan gyerekek, akik kilógnak, de miért jobb, ha a szülőket bántjuk értelmetlen összehasonlítgatásokkal? Nem lehet pozitív üzenet közvetíteni inkább feléjük a lesújtó véleményáradat helyett? Szerintem ezen érdemes elgondolkozni mielőtt bezzegelni kezdünk.
      Üdv: Barbara

      1. Sokat gondolkodtam ezen a mondáson, és azt hiszem minden benne van amit magamról és a gyerekeimről gondolok! ❤ Mert a társadalom próbál mindenkit egy kockába beszuszakolni és ha valamiért kilóg a kockából azzal már nem tudnak mit kezdeni!

Hozzászólás