Mosolyok és könnyek: (m)ilyen az életem

Húsz év házasság. Tizennégy év anyaság. Pillanatfelvételek. Mosolyok és könnyek.

anyák napi pillanatfelvételek
kép: pixabay

#Hála

Hétköznap, kora délután. Már itthon kellene lennie. De néma csend mindehol. Szokatlan ez az öt gyerek alapzaj(ártalm)ához szokott édesanyai füleimnek. Türelmetlen vagyok. Itthon kellene már lennie! Különösen nyomasztó most a csend. A szívem vadul kalapál, miközben az agyam nyugalomra int: nincs semmi baja, csak a szokásos, ténfereg a barátaival, olvas a Libriben vagy csak kolbászol a városban, élvezi a kamaszságát.

Az olaszországi busztragédia után vagyunk pár nappal. NINCS SEMMI BAJA! – villog az agyamban a kijelző, de közben csak nem csitul szívem vad kalapálása.

Végre! Hallom, ahogy a kulcs elfordul(na) a zárban. De nem fordul. Újabb próbálkozás és közben a fülembe kúszik kamaszos morgása némi útszéli szlenggel vegyítve. Nem kezdődik jól. Bár szívem szerint legszívesebben feltépném az ajtót, rohannék hozzá, mégsem teszem. Ha morog, jobb időt hagyni neki, különben csak veszekedni fogunk. Tapasztalat. És most nem akarok.

Így a nappaliban várom a már megszokott folytatást: ajtó becsap, táska a sarokba repül, a cipőit nemes egyszerűséggel és hanyagul az előszoba közepén hagyja, hogy mindenki átessen rajta. Mert az vicces… szerinte. Ehelyett, úgy ahogy van, koszosan, kócosan, kimelegedve, táskástul, cipőstül megjelenik a nappaliban, szó nélkül átölel és csak szorít és szorít és nem ereszt.

– Szia, anya. Megjöttem. Örülök, hogy hazajöhettem.

A szorítása pedig nem enyhül. Csak percek múltán. Némán beszédes percek múltán.

 


#Mosoly

– Anya, barchobázzunk!

– Rendben.

– Én gondolok először.

– …

– Valami nagy és félelmetes állat lesz, jó?

– Jó.

– Oké, kezdhetjük. Kérdezhetsz.

– Állat?

– Ez nem ér! Honnan tudtad elsőre?

 


#Könnyek

Reggel van, késésben vagyunk. Indulni kéne. Férj nem bírja kivárni, amíg Legkisebb megébred. Én meg nem ébresztem fel, mert hajnali négykor zokogva kelt és fél óráig tartott míg megvigasztaltam és elhessegettem a rossz álmokat. Fáradt, hadd aludjon még egy kicsit, legfeljebb én viszem majd oviba.

Hárman maradtunk hát: ő, Négyes és én. Négyes a szobájában matat, én Legkisebb ágya mellett ülök és csendben simogatom, hátha hajlandó kinyitni a szemét. De nem. Még nem. Lemegyek, teszem a dolgomat, negyed óra múlva visszatérek. Szemei nyitva, de morcos. Túlaludta magát. Ez van.

Kikéredzkedik az ágyából. Vinném pisilni, de ő inkább az ölembe ülne. Takarót is kér, azt mondja, fázik. Ülünk a billegő lábú kisszéken, összekucorodva, szorosan összebújva.

– Anya, énekelj!

– Mit énekeljek?

– Mindegy. Csak énekelj!

Én pedig – tudván, hogy nálam fahangúbb énekest keresve se találni a földön – miközben halkan, remegő hangon belekezdek a kedvenc karácsonyi (sic!) énekébe, rádöbbenek: érezhetem magam bármilyen bénának, legyek bármilyen ügyetlen, fahangú, kétbalkezes, neki csak én kellek, mert neki én vagyok a legjobb, akár Caruso vagyok, akár nem.

 


#Mosoly

Éjjel fél tizenkettő. Csend, a gyerekek már rég alszanak, még a kamasz is kiejtette már a könyvet a kezéből, én is az utolsókat rúgom ébren. Hirtelen hatalmas morajlás fut végig a lakáson. Földrengés!

Mit is mondtak legutóbb a FUTURA-ban hallott előadáson? Asztal alá, ágy alá, a lényeg, hogy a fejünk védve legyen. A hálószobai ágy alá tutira nem férnék be… régebben talán, de most… á, nem! Oké, akkor marad a konyhai asztal. Feltépem a hálószoba ajtaját, kivágódok a szobából, megcélzom az asztalt.

Ebben a pillanatban kivágódik a nappali ajtaja, Férj ront ki rajta a csatazajra.

– Te is hallottad? Földrengés! Bújjunk az asztal alá!

– Földrengés? Ja, dehogy. Csak bukfenceztem. Azt mondják, hogy a bukfencezés segít, hogy késleltetni tudjam a hányást a repülőgépben, amikor felszállok a vitorlával.

– !!!

 


#Mosoly

Iskolai cuccok beszerzése ON. Középsővel válogatunk a boltban, nézelődünk a palackok között – mondjuk nem tudom minek, mert úgyis eltörik/elhagyják/tönkrevágják két hét alatt – sikerül is két fiúsat kiválasztani, de a lányos fejtörést okoz. Hosszas kutakodás utána Középső felkiált:

– Anya, ez lesz a jó!

– Miért, mi van rajta?

– Valami állat… az öregasszony nénikéje mesére hasonlít és azt Nagylány nagyon szereti – válaszolja.

 


#Szeretet

Férj a blog motorja, nélküle nem lenne semmi, csak a puszta szavak a levegőben, nem lenne hova leírni őket. Ő adja a szakértelmet az írások mögé.

Este kilenc, ülünk a kanapén, hullafáradtan, gyerekek már ágyban… többé-kevésbé.

– Amikor háttérmunka közben beleolvasok egy-két írásodba, olybá tűnik, mintha ez a nagycsaládos élet csupa móka és kacagás lenne, pedig ha tudnák az olvasóid.

– Mit tudnának?

– A valóságot. Hogy vér, veríték és küzdés, megannyi veszekedés néha ordibálással kísérve és a kudarc érzése a végén…, de téged olvasva még én is elhiszem, aki benne élek, hogy tényleg ilyen a nagycsaládos lét.

(Tényleg ilyen. A többit meg fél lábon is kibekkeljük.)


 

Állj meg! Éld meg! Töltekezz! Ez maga az anyaság.

4 thoughts on “Mosolyok és könnyek: (m)ilyen az életem

    1. Kedves Bea!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám és örömömre szolgál, hogy tetszett az írásom.
      Neked is boldog anyák napját!
      Máskor is nézz be, ha kedved tartja.
      Üdv: Barbara

    1. Kedves Zsike!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám. Nagyon örülök, hogy tetszett, amit olvastál.
      Utólag is boldog anyák napját kívánok neked.
      Máskor is várlak szeretettel.
      Barbara

Hozzászólás