Én, a coach és az “újra megtalált” boldogság

Mindenkinek fontos a boldogság. Nekem is, hiszen az én boldogságom kihatással van az egész családomra. De mi van, ha eltűnt és hogyan lehet megtalálni?

boldogság és coach
kép: pixabay

Nem szeretem a közhelyeket, de vannak, amelyeknek igenis van létjogosultságuk. Például, hogy a kiegyensúlyozott családi élethez nagyban hozzájárul, ha a szülők harmóniában vannak a környezetükkel, elégedettek önmagukkal, egyszerűen szólva, boldogok.

Nemrégiben arról írtam, mi a legnehezebb számomra az anyaságban. Miközben a mondatokat fogalmaztam a mentális kimerültségről, rádöbbentem még valamire, amelyet talán még nehezebb megfogalmazni, kimondani: én egy ideje már nem érzem magamat boldognak. Oké, tessék. Megtettem. Kimondtam. Nem érzem magam boldognak. De biztos ez? Nem csak egy csak ostoba női szeszély beszél belőlem?

Mert mégis mi a fene bajom lehet? Hiszen gyönyörű családom van, klassz fejek a gyerekeim – minden idegesítő tulajdonságuk ellenére -, Férj szeret, jut idő magamra (sportolok, írok, blogolok) és valahogy mégsem kerek ez az egész. Kívülről persze minden tökéletesnek látszik, sokan irigyelnek is az életemért, hogy (m)ennyi minden belefér, hogy (m)ennyire rugalmas vagyok, hogy tele vagyok energiával, de én  belülről másképp érzem.

Ugyanakkor az utóbbi időben tény és való, hogy kevesebb lett a mosolyom, ritkábban nevettem, néha kimozdulni sem volt kedvem, nem dobtak fel azok a dolgok, amelyek régebben igen, viszont többet kiabáltam, morogtam, duzzogtam. Azzal hitegettem magamat, hogy csak összezsúfolódtak a problémás napok, rossz passzban vagyunk – én és a gyerekek is -, de az érzés csak nem akart múlni. Egyetlen dolgot éreztem biztosan, hogy az életemre rátelepedett a rutin, ez irányítja a hétköznapjainkat és bár nagyon tudatosan törekszem az örömteli pillanatok megélésére, csak pillanatok vannak, nem állnak össze és ez hiányérzetet szül bennem.

Az eltűnt boldogság nyomában

Hova tűnt hát a boldogság kék madara, ami nem is olyan régen még itt volt? És miért tűnt el? Ki segít megtalálni? Vagy legalább utat mutatni? Megannyi kérdés válaszok nélkül…

Vagyis mindez már csak múlt időben, mert néha velem is előfordul, hogy jókor vagyok jó helyen, például Izsák Norbert coach kezében, aki kérdéseivel hozzásegített ahhoz, hogy felismerjem: a tizenkét év tömény gyerekszobai lét után megváltozott életem megváltozott személyes boldogságot eredményezett és ezt bizony újra kell építeni és kellő módon kommunkálni a világ, de legfőbbképp a családom felé, különben csak az űr marad és a puffogás meg az elégedetlenség és az elmulasztott lehetőség az új kiteljesedésre, ami romboló hatással lehet a családunkra.

De álljunk meg egy pillanatra! Én és egy coach? Fú! Itt léptem át először a saját árnyékomat, aztán a beszélgetésünk alatt még jó néhányszor. Szégyen, nem szégyen, nem nagyon hiszek a coach-olásban. Mondjuk soha nem próbáltam korábban, de valami eredendő idegenkedéssel, zsigeri ellenérzéssel fordultam a coach-ok világa felé. Előítélet ide, előítélet oda, ez van. Viszont hiszek a találkozásokban, hogy bizonyos embereknek dolguk van egymással, ahogy nekem – sok-sok évvel az általános iskola után, ahol osztálytársak voltunk – Norberttel, aki nem mellesleg coach, coach.

Ki vagyok én?

A boldogságom alapja nyilvánvalóan én magam vagyok. De ki vagyok én? Egy sorból kilógós és épp ezért folyamatos támadásoknak, megaláztatásnak kitett (kis)gyerekből egy jó emberismerő, éleslátó, a bántásokat soha maga mögött hagyni nem tudó, kissé antiszociális, de ezen remekül felülemelkedni tudó, de mindezek miatt kissé önbizalomhiányos felnőtt, aki bár nagyon szeretne igazodni, de nem tud és a lelke mélyén nem is akar, csak azok a fránya konvenciók… A szívem mélyén persze tudom, hogy különlegesnek lenni jó, de a sok-sok bántó tapasztalat óvatosságra is megtanított. Épp ezért nem tudom elengedni a megfelelni akarást (hátha akkor befogadnak és engem is elhívnak majd bulizni… gondoltam harminc évvel ezelőtt) és ez komoly frusztrációkat okoz bennem. Ennek ellenére megtanultam együtt élni magammal, nem volt könnyű, de itt vagyok.

Ebből az alapból kiindulva a boldogságomat is a konvenciókhoz mérem. Úgy szeretnék boldog lenni, azoktól a dolgoktól, amelyektől mások is azok. Ragaszkodnék bizonyos hagyományokhoz, bizonyos rituálékhoz, amelyek láthatóan másoknak boldogságot okoznak, de hozzám mégsem érnek el, mert más vagyok s épp ezért a környezetem és a körülményeim is kicsit mások.

Út a boldogsághoz

boldogság és coach
kép: unsplash

A Norberttel folytatott beszélgetés legnagyobb felismerése számomra az volt, hogy a boldogság semmmilyen szempontból nem tekinthető állandónak, újra és újra definiálni kell a megváltozott körülményekhez igazodva. A boldogság tehát mindenkinek mást jelent és időről-időre változik a fogalma, ahogy az ember is változik az idő múlásával. Mit jelentett számomra eddig a boldogság? Attól voltam boldog, hogy a szeretteim boldogak. Az ő boldogságuk visszatükröződése boldoggá tett engem. Ez persze most is így van, csak ennyi már nem elég.

Tizenhárom év után kibújtam a gyerekszobából, nyitottam a világ felé és ebben a helyzetben egyszerűen már nem elég a szeretteimről való boldogság-visszatükröződés. De akkor mégis mi tesz boldoggá? Ez itt a kérdés! A válasz nyilvánvalóan bennem volt, csak merni kellett megfogalmazni. A Norberttel való találkozásom után pedig végre volt elég bátorságom megfogalmazni a magam és a világ számára, mitől is vagyok, leszek, lehetek boldog. (Ezzel együtt azt is megtanultam, hogy az életet csak bátran szabad élni!)

Az elismerés. A korábbi testi érintés – a gyerekektől érkező ölelések, puszik – helyett az elismerő szavak adják immár az elsődleges boldogságforrásomat, ez lett a fő szeretetnyelvem most, hogy kiléptem a gyerekszobából.

Engem a szavak éltetnek. Engem a szavak tesznek boldoggá. Nőként, feleségként, anyaként és bloggerként, akár kapom, akár adom őket.

Ráleltem egy útra, megtettem az első lépést, amely kivezethet a jelenlegi állapotomból és egy boldog(abb) életszakasz felé irányíthat. De korántsem vagyok benne biztos, hogy ez a végső állomás. El kell indulnom, hogy megtudjam, mi vár rám és nyílik-e újabb út, amely még tovább vezet. Köszönöm, Norbert.

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

4 thoughts on “Én, a coach és az “újra megtalált” boldogság

  1. Drukkolok neked. Úgy gondolom, ha megvan köztetek a harmónia, egy külső szakértő rengeteget tud segíteni. Én például pszichológushoz járok, nem szégyellem, sőt. Bár a munkát nekem kell elvégezni, nagyon jó érzés, hogy valaki csak rám figyel, nekem segít és meglepő dolgokat hoz ki belőlem. Örülök, hogy jobban vagy, hogy elindultál egy jó irányba. És nem győzöm csodálni a bátorságod, hogy minderről ilyen őszintén tudsz, mersz írni. Hajrá!

    1. Szia Kinga!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám és megtiszteltél a gondolataiddal.
      Pszichológushoz a gyerekeimmel járok, az nekem is egyfajta terápia, sokat tanulok belőle.
      Én szívesen veszek igénybe szakértők segítséget, ezt nem tartom szégyelnivaló dolognak, sőt, igen, bátorságnak gondolom, mert hatalmas önismeretet igényel. És én erre inkább büszke vagyok, hogy képes vagyok felismerni a gyengeségeimet és segítséget kérni, mint benne ragadni valami rosszban.
      Az életet csak bátran szabad élni, és ehhez kell egyfajta kitárulkozás, bár arra mindig gondosan ügyelek, hogy az soha ne sértse más emberek, pl. a családtagjaim privát szféráját.
      Köszönöm még egyszer a kedves és bíztató szavakat.
      Üdv: Barbara

  2. Kedves Barbara!
    Nagyon jó volt olvasni az írásodat, teljesen magával ragadott!
    Örülök, hogy sikerült elindulnod egy úton és drukkolok, hogy végül elérd a célodat, megtaláld az új kapukat. Legyél is büszke arra, hogy felismered mik a gyengeségeid, hisz azok mindenkinek vannak, és bátran kérsz segítséget amiatt, hogy változtathass rajtuk. S az, hogy nyitsz valami olyan felé, amiben alapból nem is hiszel (coachok), még büszkébbé tehet, hisz ez azt jelenti nem zárkózol be egy bizonyos kalitkába – és az új dolgok mindig jók, mindig változást hoznak. Csak így tovább, szurkolok Neked!
    Üdv.:
    Diana

    1. Kedves Diana!
      Nagyon szépen köszönöm, hogy ellátogattál a blogomra és még nagyobb örömömre szolgál, hogy megosztottad velem a gondolataidat… és még milyen gondolatokat!
      Köszönöm a bíztatást. Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy mindannyiunknak vannak hibái, csak nagyon nehéz azokat beismerni és utána megkeresni a megoldást. A külső segítség igénybevétele sokak szemében gyengeséget jelent, pedig épp ahhoz kell az igazi bátorság. Letenni egy terhet, beismerni, hogy én ezt egyedül nem vagyok képes megoldani és segítséget kérni.
      Az életet csak nyitottan és bátran érdemes élni, még akkor is, ha ehhez olyasmit is meg kell tenni, amit amúgy messze elkerülne az ember a személyiségéből kiindulva.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás