Feszültségmentes tanév: megcsináltuk!

Öt gyerek mellett már egy-két feszültségmentes nap is óriási ajándék, nemhogy egy egész tanév. Hogyan sikerült megugrani a lehetetlent?

feszültségmentes tanév
fotó: pixabay

Tagadhatnám, de minek, nagyon nagycsaládos létünk mindennapi velejárója a feszültség. A tömeges kockázati tényezők miatt halmozottan fordul(hat)nak elő vitás esetek, így ha már egy-két egybefüggő, feszültségmentes napot sikerül összehozni, akkor az pezsgőért kiált. Ezért aztán egyre több területen próbálok olyan helyzetet teremteni, amely a túlnyomás csökkentésének irányába hat.

Sok-sok éven át az iskolai tanulmányok, jegyek jelentették a legnagyobb feszültségforrást a családunkban. (Oké, a tök egyforma legókockák felett vívott csaták legalább ennyi feszültséget generáltak, de azt egy újabb doboznyi legóval könnyűszerrel meg lehet oldani vagy tovább fokozni.) Én nyomultam – valami indokom mindig volt rá -, a gyerekeim meg ellenálltak vagy szenvedtek.

Amikor körülbelül egy éve már én is úgy éreztem, hogy ez sok(k), úgy döntöttem új alapokra helyezem az iskolával kapcsolatos addigi álláspontomat. Ennek szellemében megpróbáltam elfogadtatni magammal, hogy az iskola a gyerekeim terepe, az ő feladatuk, nekem a támogató közeg, a háttérország biztosítása a feladatom: ha segítséget kérnek, akkor azt a legjobb tudásom szerint igyekszem megadni nekik. Nem akartam többé az iskolai osztályzatok alapján megítélni a gyerekeim teljesítményét, nem akartam a jegyek bűvöletében élni (nyilván figyelemmel kísértem az alakulásukat, hogy nagy baj esetén be tudjak avatkozni, de nem kívántam napi szinten foglalkozni velük, nem szerettem volna, hogy a továbbiakban is rátelepedjenek a mindennapjainkra).

Az embernek azonban nem könnyű változtatni a bevett szokásain. Nekem meg pláne nem, mert öt gyerek mellett a napi feladatáradatban a legnagyobb segítséget a rutin, illetve a megszokások vagy még jobban fogalmazva, a jól bejáratott szokások jelentik. Biztonságot adnak, na. Én pedig megszoktam sok-sok éven át, hogy kikérdezem a gyerekeimet, ellenőrzöm a házi feladatukat, hogy szoros nyomkövetésben figyelem a tanulmányaikat, ellenőrzöm, bepakolták-e a táskájukat, kihegyezték-e a ceruzáikat stb. Nem volt könnyű ezt elengedni és talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy nem a ceruzahegyezést engedtem el a legnehezebben.

Mi történt ez alatt az egy év alatt? Hogyan sikerült megugrani a lehetetlent és a korábban feszültségektől hemzsegő iskolai tanévet az elfogadható stressz szintjére redukálni? Meglepően egyszerűen, csak egy nagy adag ősbizalomra és egy csipet bátorságra volt szükségünk mindannyiunk részéről.

A para

Amikor az ember meghoz egy ilyen döntést, alaposan végiggondolja a lehetséges kockázatokat és ha őszinte akarok lenni, azért ebben ott volt a lehetőség, hogy nem a kívánt eredményre jutunk, rosszul sül majd el a kísérlet és visszafordítani a nem kívánt folyamatot pedig még nehezebb lesz.

Ennek ellenére úgy döntöttem: belevágok az emberkísérletbe, mert úgy éreztem, holtpontra jutottunk. Sok volt a feszültség, jöttek a sumákolások; az állandó ellenőrzés, gyakorlás nem hozta meg az általam remélt eredményeket, egy helyben topogtunk. Akkor meg miért ne változtassunk? Rosszabb lesz? Abszolút benne volt a pakliban. De ahogy az is, hogy minden jobbra fordul vagy legalább maradunk az adott szinten, de nem lesz annyi feszkó, veszekedés.

Mi volt a legnagyobb visszahúzó erő, a legnagyobb parám? A bizalmatlanság. Igen, jól olvastad, a bizalmatlanság a saját gyerekeim felé. Szégyellem is magam rendesen így utólag. Ez az egész ugyanis nem szólt másról, mint arról, hogy képes vagyok-e megbízni a saját gyerekeimben, elhiszem-e, van elég kialakult felelősségtudatuk, amelynek az átadása, megtanítása tulajdonképpen az én egyik legfőbb szülői feladatom. Vagyis a feléjük sugárzott bizalmatlanságom alapja nem volt más, mint a félelmem attól, hogy nem sikerült megtanítom nekik valami nagyon fontosat. Nyakatekert gondolatsor, de igaz és persze nem könnyű beismerni.

Amikor szülőtársak között arról beszélgettünk, ki hogyan viszonyul az iskolai tanulmányokhoz, rendre felmerült: egyszerűen nem merjük megtenni, hogy ne ellenőrizzük a gyereket, ne üljünk mellé és ne gyakoroljunk vele (mert ugye rossz jegyekkel nem fogják felvenni sehova), ne foglalkozzunk a jegyekkel, mert attól félünk, hogy akkor a gyereket sem fogja érdekelni, teljesen elhagyja majd magát, nem fog tanulni, nem csinál leckét, mert senki nem kéri rajta számon. Hát, kérem szépen, ezt csak én képzeltem így. Általánosságban ugyan nem fogalmazhatok, de hogy nálunk tuti így volt, az biztos.

Kísérlet indul

feszültségmentes tanév
kép: pixabay

Az ugyebár egy dolog volt, hogy én elhatároztam: ezentúl az iskolát ráhagyom a gyerekeimre, ezt a döntésemet velük is el kellett fogadtatnom. Nagyfiú reakciója – Na, végre… – kamaszos önmagáért beszélt, Nagylányon éreztem egy kis bizonytalanságot, hogy ez  pontosan mit is fog jelenteni (talán cserbenhagyom teljesen?), Középső mögött meg még csak egy iskolai év állt, szóval ő nem ismerte pontosan a korábbi állapotokat, ráadásul nála már nem volt annyi energiám, se annyi időm a szoros nyomkövetés fenntartására. Pedig, ha jobban belegondolok, előtte zajlott minden, tehát igen akkurátus ismeretei lehettek volna az iskolai feladatokkal, jegyekkel kapcsolatos közállapotokról, mert az elégedetlenségem elég magas hőfokon égett és alkalmanként nem kis hanghatással is járt (legalábbis erre következtetek abból, hogy egyik reggel a kettővel alattunk lakó szomszédunk megjegyezte: neki is volt egyese földrajzból, nem is egyszer és nem kell azt annyira mellre szívni).

Leültünk és ismertettem az elképzeléseimet. Elmondtam, hogy a jövőben is bármikor számíthatnak rám, de nem fogok velük egy vonalban – vagy egy kicsit náluk is előrébb – állni és küzdeni az iskolai teljesítményért, egy lépéssel hátrébb állok. A tanulmányaikért ők felelnek, ha tanulnak, jók lesznek a jegyeik, ha nem, akkor rosszak… vagyis majdnem, mert sajnos, vannak más külső körülmények is, amelyek befolyásolják a jegyek alakulását.

Nagyfiú a hegyi beszéd után kaján vigyorral vette be magát a szobájába és nyomta full hangerőre a kedvenc számait, jelezve: ő innentől kezdve egy tankönyvét sem nyitja ki többet, lesz, ami lesz alapon, ugyanakkor szerintem tesztelni is akarta, képes vagyok-e betartani az ígéretemet. A többiek hitték is meg nem is ezt az egészet.

Tanulságok

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak álmatlan éjszakáim az első napok/hetek után, ráadásul be is kövekezett az, amitől féltem és ami várható is volt: mindhárom delikvensnél jöttek a rosszabb jegyek, az elfelejtett házi feladatok miatti beírások, elmaradtak a szorgalmik, ezért nem voltak pluszok, amelyek feljavíthatták volna az  átlagot. De visszatartottam magamat és nem mondtam semmit, vagy legalábbis nem hangosan, nem kezdtem el hajcsár módjára erőltetni a gyakorlást, egyszerűen csak bizakodtam, hogy igenis jól csináltam az elmúlt években és sikerült elültetnem a gyerekeimben a felelősségvállalás csíráját és megszólal bennük az a bizonyos csengő.

És láss csodát! Megszólalt. A gyerekeim felébredtek csipkerózsika álmukból és tették a dolgukat, ha úgy érezték, tenniük kell, mert nem elégedettek azzal, amit kaptak a számonkérésére, a versmondásra, a feleletre, a  prezentációra. És nem tették, ha úgy érezték, nekik ez elég vagy úgy érezték, kihozták magukból a maximumot. Én pedig elfogadtam… majdnem mindig. Egyszer-kétszer persze még visszaköszönt a régi szülői reflex, hogy aztán az új idők szeleinek megfelelően inkább motivációvá szelídüljön a korábbi felháborodás, értetlenkedés és a belőlük fakadó kényszerítés plusz munkára, gyakorlásra.

Eredmény? Feszültség már jó ideje nincs az iskola miatt, kötelezettségek és elvárások egyensúlyba kerültek, így senkit sem ér meglepetés. Minden és mindenki a helyére került, immáron senki nem akar olyan szerepben tetszelegni, amely nem az ő terepe.

A szülői szerep nem más, mint folyamatos elengedés. Ahogy egyszer csak elengedem az egy-másfél éves gyerekem kezét, hogy immár egyedül járjon, de ott vagyok mellette, ha elesne, ugyanúgy el kell engednem a gyerekem kezét, ha az iskoláról van szó. Nehéz? Nagyon. Még annál is jobban. De a folyamatos ellenőrzés, a bennem élő félelem (hogy nem az általam vizionált jövő valósul meg… de ki mondta, hogy számára az lenne a legjobb?!), a bizalmatlanság többet árt nekik, mint néhány benyelt karó.

A bizonyítványok önmagukért beszélnek és én mindegyikre büszke vagyok – görbüljön egy-egy jegy erre vagy arra -, de leginkább mégis a gyerekeimre vagyok büszke, mert megcsinálták, végigvitték minden nehezítő körülmény ellenére és akik immár nem görbülnek se erre, se arra, mert felszabadultak a korábbi nyomás, teher, elváráshalmaz alól, amit én pakolgattam rájuk évek hosszú során a külvilág nyomására virágzó önző elhibázott maximalizmusból.

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Hozzászólás