Következetesség: a mindenható szülői csodafegyver?!

A következetesség a mindenható szülői csodafegyver. Mindig. Minden helyzetben. Vagy nem? Vagy nem.

szülői következetesség
Photo by Allie Milot on Unsplash

Ezt most egy kifakadós poszt lesz. A brit tudósok és a gyereknevelési tanácsot adó szakértők ellen, akikből mostanában annyi van, mint égen a csillag. Durván kifakadós. Néha talán sértődésre okot adó. De akinek nem inge… ugyebár.

A szakértőkre alkalmazott dőlt betű nem véletlen. Mégpedig azért nem, mert engem jelenleg is hat szakember – az óvónőket, tanítókat, tanárokat nem számítom ide – segít a BTMN-es státuszú (beilleszkedési, tanulási és magatartásbeli problémákkal küzdő) gyerekeim körül, mögött, előtt, alatt, felett, mellett és ki tudja még hol felmerülő problémák leküzdésében. Nekik köszönhetően a gyerekeim látványos eredményeket értek el a szocializációban, a különféle részképességzavaraik leküzdésében.

Az említett szakemberek (akik nagyrészt az I. kerületi pedagógiai szakszolgálat munkatársai) munkájuk közben – de már a kezdet kezdetén sem – soha nem általánosítottak, nem úgy próbálták megoldani a helyzetet, hogy az összes felelősséget rám, ránk, vagyis a szülőkre tolták, minket hibáztattak, mert tudták, hogy lehetnek rajtunk kívül álló okok is, amelyek magyarázatul szolgálhatnak a gyerekeink viselkedésére, sőt!, de ami a legfőbb: nem a szülői következetesség hiányával magyarázták a felmerülő nehézségeket, hanem felkutatták a valódi okokat. Nem úgy, ahogy a dőlt betűs szakértők.

Tehát nem ellenük és a hozzájuk hasonló szakemberek ellen íródott ez a cikk. Hanem az olyan szakértői általánosítások ellen – épp a minap futottam bele egy újabb változatba az egyik online családi magazin oldalán -, amelyek mindenféle alaposabb vizsgálódás, az adott helyzet valódi mélységeinek ismerete nélkül adnak jónak tűnő, mindenható tanácsokat az interneten és hogy még népszerűbb legyen az adott írás, pontokba is szedik őket és valami jó kis ütős címet is kanyarítanak mellé, hogy aztán a végén a konklúzióban minden felelősséget a szülők nyakába varrjanak a következő hangzatos jelszóval:

Nem vagy következetes!

Mintha minden ezen múlna. De nem. A tanulási, beilleszkedési, magatartásbeli nehézségek nem ezen múlnak. Mármint azok, amelyek születéstől fogva jellemzik a gyereket és amelyek egy bizonyos életkor előtt egyáltalán nem zavaróak vagy éppenséggel minden külső segítség nélkül is jól kezelhetőek s épp ezért szinte fel sem tűnnek, de ahogy fokozatosan nőnek az elvárások, a terhelések, egyre érezhetőbbé válnak.

És nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy ezek a gyerekek ne akarnának beilleszkedni, vagy direkt arra játszanának, hogy zavarják a környezetüket, esetleg szántszándékkal figyelemzavarosak, szétszórtak. Nem, ők mások (akiknek nem kivételezésre, hanem segítségre, támogatásra van szükségük). Ki ezért, ki azért. Magas IQ, ki nem nőtt csecsemőkori reflex (és nem, ez sem a szülők nemtőrödömsége miatt alakult így, hanem például egy növekedési ugrás miatt, aminek számtalan oka lehet). Ezekben az esetekben a szülői következetesség hiányára való hivatkozás inkább hat balgaságnak, mintsem szakmai hozzáértésnek. Az én szememben legalábbis biztosan.

De nekem már van rutinom. Na, és a többi szülő? Akik még az út elején járnak? Velük mit tesz egy ilyen mondat? Fokozza a bizonytalanságukat, azt, hogy tutira elrontottak valamit, felszínre hozza az önmarcangolást, önhibáztatást és a szégyent meg a félelmet, amely odáig vezethet, hogy nem mernek róla beszélni, segítséget kérni meg pláne nem. Mert hát minden probléma abból fakad, hogy nem elég következetesek. A szakértők szerint. A dőlt betűs szakértők szerint. Egy frászt!

A mi történetünk

szülői következetesség

Designed by Freepik

Korábban se sűrűn olvasgattam gyereknevelési tanácsokat, mostanában pedig még ritkábban – és ennek nem az az oka, hogy én olyan okos lennék, vagy ne lenne mit tanulnom, mert igenis van, nem is kevés -, de az elmúlt időszakban rendre belefutottam olyan cikkekbe, amelyek csak megerősítették bennem, amihez eddig is (és a tapasztalatok alapján a jövőben még jobban) tartottam magamat: csak és kizárólag olyanoknak hiszek, akik például nagycsaládos élethelyzetekre nem egy-két gyerekes családmodellre alapozva adnak tuti be nem tartható tanácsokat, SNI/BTMN-es gyerek esetében pedig az általuk vagy a nevükkel fémjelzett cikkből egyértelműen kiderül, hogy láttak már gyereket, problémákkal küzdőt is… élőben és nem csak képzelték.

Nem könnyű elfogadni, ha a gyerekünk elüt az átlagtól. De a helyzet tovább fokozható, ha mindezért a külvilág a szülőket teszi felelőssé következetlen neveléssel, nemtörődömséggel vádolva őket.

Ez lehet, hogy most nagyképűen hangzik vagy éppen degradálóan, de amikor olyanokat olvasok “szakértői cikkekben”, hogy az SNI-s (sajátos nevelési igényű) vagy a BTMN-es gyerekek csak és kizárólag a szülői következetesség hiánya miatt olyanok amilyenek és az utóbbiak például minden területen messze rosszabbul teljesítenek, mint “normális” társaik, akkor bizony elfut a méreg. És nem véletlenül.

Nem egy, hanem két BTMN-es gyerek is van a családunkban: Nagyfiú és Négyes.

Nagyon nehéz szembesülni azzal, ha az ember gyereke  valamelyik irányba – akár lefelé, akár felfelé – elüt az átlagtól. Különösen nehéz ez az elsőszülöttek esetében, amikor a szülőnek még semmi tapasztalata nincs arról, mivel is áll szemben, kérjen-e segítséget és ha igen, kitől, vagy ne, mert esetleg egyedül is meg tud birkózni a feladattal. Nagyfiúról épp ezért már javában az iskolás évek alatt derült ki, hogy nehézsége van a beilleszkedéssel, a magatartással és magával a tanulási folyamattal. Négyesnél már tapasztaltabb voltam, nála még a suli előtt kibukott a dolog.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az okoz problémát és vezet Nagyfiú BTMN-es státuszához, hogy tizennégy évvel ezelőtt öt hónaposan állt fel, kihagyta a mászást (igen, kihagyta, de mit kellett volna csinálnom, kényszerítenem?), másfél évesen már összetett körmondatokban beszélt; amióta tud olvasni, nem szavakat, mondatokat olvas, hanem oldalakat – ergo egy nap kiolvas egy 400 oldalas könyvet -, a szókincse pedig 11 évesen egy 65 éves ember szókészletének felelt meg. Cserébe nehezen fejezi ki magát írásban, figyelemkoncentrációs zavarral küzd. Ezeket a tulajdonságait az agyának a normálistól eltérő huzalozása okozza. Igen. Így született. És nem én huzaloztam neki ilyenre. Elhiheted.

Négyes izgáza, nem tud megülni a széken, állandóan beszél és mozog, akkor is, ha tudja és érzi, hogy nem kéne. Egy csecsemőkori reflex miatt fennmaradt neki a testközépvonali gát, amelynek lebontásához idő kell és szakember segítsége. Viszont hihetetlen fantáziával bír, olyan legocsodákat épít, mint a környezetében senki, a tanulásra, az új dolgok megismerésére és elsajátítására való igénye átlagon felüli, ha kell, elmegy a falig vagy még azon is túl, hogy megtanuljon valamit… egyedül, önállóan, segítség nélkül.

Ők ilyenek. Ilyennek születtek. Ahogy mások másmilyennek. És nem a következetlen nevelésünk hatására váltak ilyenné.

Következetességgel ugyanis ezeken a problémákon nem lehet segíteni, de az erre való hivatkozással, illetve a hiányára való célozgatással olyan károkat lehet okozni, amelyek mélyen beivódhatnak szülőbe, gyerekbe egyaránt és nem a probléma valódi megoldását segítik, hanem tévútra visznek. A valódi segítségnyújtás nem az általánosításokon alapuló ostorozás, hanem a szakszerű, felelősségteljes, hiteles véleményformálás az instant népszerűség ellenében. Számomra mindenképpen.

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz vagy a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

14 thoughts on “Következetesség: a mindenható szülői csodafegyver?!

    1. Kedves “Egy gyógypedagógus”!
      Köszönöm, hogy benézett hozzám a blogra és nagyon tömören kifejtette a véleményét.
      Örömmel tölt el, hogy egyetértünk.
      Üdv: Barbara

    1. Szia Karolina!
      Örülök, hogy benéztél ide hozzám és elmondtad az írással kapcsolatos véleményedet, amely szerintem ugyan túlzó, de nagyon jólesik. Köszönöm.
      Nagyon jó, hogy szakemberek is kifejtik a véleményüket a témával kapcsolatosan, mert fontos, hogy a szülők lássák, nincs egy út, minden gyerek más, mindenkinek személyre szabott élet kell.
      Nagyon örültem neked.
      Üdv: Barbara

  1. Ha a következetesség egyenlő egyfajta merevséggel,az biztosan nem jó.
    Nekem is 5 gyerekem van,a legnagyobbnak beilleszkedési zavarai voltak,különben okos,értelmes
    A következő fiú discalculias
    A középső”csak kicsit hiperaktív”
    A negyedik fiú tanulasban akadályozott,ICP-s,folyamatos fejlesztés kellett neki
    A legkisebb gyerekünk szerencsére nem problémás, bár Ő lány
    Már nagyok,de ketten még tanulnak,de nagyon is ismerem,átérzem a problémákat
    Ők ilyenek,nem mindenen lehet változtatni,megvannak a határok
    Természetesen igyekeztünk minden szakembertől kapott segítséget felhasználni és a negyediknél már többet tud az ember a lehetőségekről is
    Minden gyereknek másféle figyelem,bánásmód,segítség kell,nincsenek ,nem lehetnek pontos szabályok,nem egyformák,nincs két azonos gyerek-helyzet
    Ezért vagyunk mi anyák,hogy átsegítsük gyerekeinket a nehézségeken

    1. Kedves Asszonyom!
      Köszönöm szépen, hogy benézett hozzám és megosztotta velem és a közösséggel a gondolatait.
      Mélységesen egyetértek önnel a köveetkezetességgel kapcsolatosan. Én a családra szabott családban hiszek, amely a benne élőknek a legjobb. Számomra a következetesség soha, de soha nem volt egyenlő a merevséggel, sőt, hiszem, hogy a rugalmasság pontosan a jól alkalmazott következetesség egyik alappillére, vagyis, hogy kész vagyok a változtatásra, ha a helyzet, a gyerek vagy épp a szülő állapota úgy kívánja. Az optimumra kell törekedni mindig, a család számára legjobb optimumra. Ez a következetesség. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének benne csavarok, egyénre szabott válaszok, mert pont ezektől működőképes az egész.
      Még egyszer köszönöm, hogy megtisztelt, remélem máskor is benéz hozzám.
      Üdv: Barbara

  2. Szia Barbara! Szívemből szóltál. Én a pindur.hu-ról olvasgatok, ha értelmes gyereknevelési tanácsokat látnék. Csecsemőotthonban és szakszolgálatnál dolgozó gyógypedagógusok írják szabadidejükben, példaértékű.

    1. Kedves Orsolya!
      Köszönöm, hogy benéztél a blogomra és megosztottad velem a tapasztalatodat és hogy tetszett, amit olvastál. Mindenképpen benézek az általad ajánlott oldalra.
      Remélem, hogy máskor is ellátogatsz az oldalamra és találsz neked tetsző olvasnivalót.
      Üdv: Barbara

  3. Szia Barbara,

    Ez megint egy nagyon jó és érdekes írás!
    Én rengetegszer megkapom legkisebb miatt, hogy neveletlen stb… Pedig egész egyszerűen csak arról van szó, hogy ő sem egy “átlagos” gyerek akit bele tudnak szuszakolni az adott kockába, amibe mindenki szerint tartoznia kéne!
    Szerencsére nekünk olyan tanító nénijeink vannak, akik abszolút támogatóak és segítenek neki! Ahogy olvastam amit írtál nálatok négyesről na, az nálunk egy az egyben igaz legkisebbre! Ja, hogy a magatartása nem példás? Sőt van amikor ketessel jön haza? Kit érdekel! A tanulással kapcsolatban szerencsére semmi problémája nincs, és a tanító nénik szerint ő a legjobb empatikus és önzetlenebb gyerkőc az osztályban, nekem ennyi épp elég! ❤

    1. Szia Timi!
      Üdv újra itt! Örülök, hogy megosztottad a te történetedet is. Nagyon fontosak a személyes tapasztalatok, mert ezek mutatják meg, hogy mennyire nem lehet sablonosan kezelni a helyzeteket, mennyire tudnak ártani az általánosítások.
      Szuper, hogy ilyen szerető közegre találtatok a suliban, ez óriási segítség tud lenni. A tanulással nálunk sincs gond szerencsére, oké, Nagyfiú esetében már más a helyzet, de hát ő most épp kamasz.
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál, sokat számít nekem a visszajelzésed.
      Üdv: Barbara

  4. Kedves Barbara,
    Sokszor sok helyzetben azonosulni tudok az írásaiddal. Nagyon jókat és jól írsz, szívemből szólsz. Kimondod a láthatatlant és a kimondhatatlant. Rengeteg erőt ad nekem a mindennapokhoz. Köszönöm!
    Dana

    1. Kedves Dana!
      Köszönöm szépen, hogy benéztél a blogomra és ilyen kedves véleménnyel vagy az írásaimról.
      Igyekszem megmutatni egy olyan szeletét is a szülői szerepnek, amely nem a nagyvilág által elvárt színben tűnik fel, hanem úgy, ahogy az történik velünk, akik minden egyes nap átéljük.
      Szívből örülök, hogy az olvasottak erőt adnak, nagyon jóleső elismerés ez nekem. Én köszönöm, hogy mindezt megírtad nekem, mert számomra meg ez ad erőt a folytatáshoz, hogy igenis van helye a véleményemnek az online térben.
      Remélem, máskor is benézel még hozzám.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás a(z) MC bejegyzéshez Kilépés a válaszból