Ha menni kell: a váltás ideje

Szülőként rengeteg döntés hozunk. Bízunk benne, hogy mindig a legjobbat. De van, amikor revidiálni kell az álláspontukat és eljön a váltás ideje. Az intézményváltás ideje.

iskolaváltás

Designed by Freepik

Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Mi mást akarna?! Ezért aztán mielőtt döntést hoz, tájékozódik, körüljár, súlyoz, átgondol, mérlegel, hogy az adott helyzetből a lehető legtöbbet, legjobbat hozhassa ki.

Különösen igaz ez azokra a kiélezett helyzetekre, amikor a gyerek a családból külső közegbe kerül, ahol már nemcsak a szülei vannak rá hatással, hanem nyakába kapja a külvilágot. Úgy rendesen.

Egy óvoda-, de még inkább egy iskolaválasztás meghatározó döntés, nagy felelősség. De még ennél is nagyobb felelősség felismerni a váltás szükségszerűségét. És utána lépni, meglépni az elképzelhetetlent. A korábban elképzelhetetlent. Mert azt a bizonyos első döntést is mi hoztuk és benne volt szívünk-lelkünk és most tessék. Nehéz? Nagyon. Előhoz mindent: önmarcangolást, önhibáztatást stb. Pedig nincs benne semmi személyes, pusztán annyi történt, hogy megváltoztak a körülmények. Mert a körülmények már csak ilyenek… időről időre változnak. Én már csak tudom.

És ha úgy alakul, hogy menni kell, akkor menni kell. Halogatás nélkül.

Persze ezt szülőként megélni közel sem ilyen egyszerű. Én sok-sok évvel ezelőtt éltem át az első, közösséget érintő váltásunkat. Nem volt könnyű végigcsinálni.

Sokáig húztam-halasztottam a döntést, mert akkor még azt hittem: ha elhozom az általam választott óvodából Nagyfiút, azzal saját szülői hozzánemértésemet deklarálom. Hogy anno, a választás során nem voltam elég körültekintő, nem jártam körbe eléggé a lehetőségeket, nem tájékozódtam kellő alapossággal. Pedig de. Elsőgyerekes, friss szülőként még a hangyákat is megszámoltam volna az udvaron, ha az bármi módon befolyásolta volna a gyerekem óvodai tartózkodását. Tizenegy év távlatából nézve az akkori énemet, nyugodt szívvel kijelenthetem: megtettem mindent. Aztán mégis megtörtént.

Sok apró, árulkodó jel volt,  de nem akartam őket összeilleszteni. (Mert féltem. Hogy rám vet rossz fényt. És akkor még nem tudtam, amit most tudok…)

Például, hogy hetente egy napot nem vihettem be Nagyfiút a közösségbe, mert nem volt egyáltalán beteges, soha nem hiányzott, ergo járt rendesen. Ez az óvónőknek sok(k) volt, ezért azt mondták, hogy legyen minden héten egy anya-nap, amikor nem megy a gyerek. A probléma csak az volt, hogy én otthon voltam Nagylánnyal, aki a szeptemberi óvodakezdéskor volt fél éves és mellette otthonról dolgoztam a munkáltatómnak naponta pár órában. De megoldottam.

Aztán jött a következő galiba: már a felvételikor jeleztem, hogy hetente egyszer Nagyfiú úszni jár és azon a napon csak fél tíz körül érünk be. Megnyugtattak, hogy semmi gond, kiscsoportos, még nincsenek foglalkozások. Oké. Szuper! Szeptember második hetében jelezték, hogy ez gond, ne vigyem aznap a gyereket oviba, de lehetőség szerint ez a nap ne essen egybe az anya-nappal. Ezt már nem tudtam beadni a munkahelyemnek, így aztán inkább az uszodával boltoltuk le, hogy másik időpontban járhasson a gyerek. (És persze csak úgy mellékesen minden alkalommal elhangzott, hogy vigyem haza délben…)

A csúnya beszéd ezután jött. Hogy Nagyfiú közel négy évesen elkezdte lehülyézni a három évvel fiatalabb húgát meg csúnyának, butának, rossznak nevezni. Óvatos kérdezgetés, finom célozgatások után kiderült, hogy az egyik óvónő szokott neki ilyeneket mondani, ha nem ült a sarokban, hanem mozgékony fiú lévén, mozgott. Sokat. Ekkor már bementem az oviba. Megbeszéltük. Letagadták. Túléltük.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy egy májusi napon nem engedték ki vécére alvásidőben és ezért bepisilt. A pisis ruhát pedig büntetésből nem cserélték ki rajta, majd csak megtanulja, hogy alvásidőben nem mehet ki vécére. Akkor se, ha nagyon kell. És akkor is, ha akkor először kért ilyet az év során. És utoljára. Mert egy percig nem maradtunk tovább abban az intézményben. Hirtelen döntöttem. Hirtelen eldöntöttem.

 

iskolaváltás

Designed by Freepik

Aztán meg emésztett a bűntudat. Meg a lelkifurdalás. Hogy benéztem, hogy nem voltam elég körültekintő a választáskor, hogy mindez az én hibám. Hogy látnom kellett volna előre. És már előbb el kellett volna hozni. De még inkább nem is lett volna szabad ide beadni.

Idővel persze lenyugodott a lelkem, ahogy Nagyfiú is és megtaláltuk a számunkra ideális helyet, ahol most már Legkisebb nyúzza az óvónőket. Közöttünk meg ott volt Nagylány, Középső és Négyes is. Szóval, másodszorra sikerült jól választani. Elcsitult a háborgó tenger, a vihar elvonult, én pedig nem kutattam az okokat mélyebben, örültem, hogy kezdő szülőként csak ennyi problémával szembesültem, eltemettem magamban az érzést.

De tizenegy év után elérkeztünk egy újabb választúthoz. Újra felmerült, hogy váltani kéne. Középsőnek és Négyesnek iskolát. Pedig Isten látja lelkemet, hogy nem akartam. Nagyon nem. A gyomrom is görcsbe rándult a gondolattól, mert még jól emlékeztem arra, mi minden játszódott le bennem Nagyfiú eseténél. És ott egy óvodáról volt szó. Most meg mégiscsak egy iskoláról. Ahol hátrahagyunk barátokat, jó ismerősöket, lehet, hogy a tanulásban is máshol tartanak majd az új suliban stb. A fejemben meg közben ott villódzott a piros fény: hát most sem voltam képes jól dönteni? Milyen anya vagyok én?

Csakhogy közben lett sok gyerekem és a sok gyerek sok mindenre megtanított. Például arra, hogy egy ilyen szituációban a legrosszabb tanácsadó a félelem. A félelem a kudarctól, hogy rám, mint szülőre vett rossz fényt, ha az intézményváltás mellett döntök. Miközben erről szó sincs, egyetlen “dolog” számít mindig: a gyerek.

Most már tudom. De azért ehhez idő kellett, hogy ezt el tudjam rendezni magamban. Szerencsére még időben rájöttem, hogy egy ilyen döntés nem rólam, az anyaságomról, a szülői kvalitásaimról szól, hanem csak és kizárólag a gyerekekről és az adott körülményekről. Amelyek megváltozhatnak. De ezt soha nem lehet előre látni. Utólag meg nincs más út, mint a váltás. Ha tényleg a gyerek a fontos.

Középső és Négyes iskolaváltásánál tehát már nem agonizáltam azon (Férj amúgy soha nem is tette), hogy mit és hol rontottam el anno, hanem a valós okokat kerestem, hogy tényleg jól gondolom-e, amit gondolok, tényleg jól érzem-e, hogy a korábbi iskolánkkal már nem egyfelé vezet az utunk, hogy valami visszavonhatatlanul megtört közöttünk.

De ettől még nem volt könnyű meghozni a döntést.

Soha nem könnyű. Mert tele vagyunk érzelmekkel, kötődésekkel, megszokásokkal és berögződésekkel. És persze bizonytalansággal. Ez mind-mind természetes. De a félelemmel nyugodtan leszámolhatunk.Mert egy ilyen döntés nem a szülői kvalitás mércéje. Sokkal inkább a körülményeké. És persze ott a remény, hogy az új hely és a gyerekek passzolni fognak egymáshoz. És hozzám. Hozzánk. Igen, hozzánk. Mert bár a gyerek a legfontosabb, de a mi viszonyulásunk, viszonyrendszerünk legalább olyan fontos az adott intézményhez: ha mi bizonytalanok vagyunk, ha fenntartásaink, rossz érzéseink vannak, akkor az a gyerekekre is hatással van. Mert egy család vagyunk, összetartozunk. De a döntés felelőssége kizárólag a mienk, felnőtteké.

Ahogy annak a felismerése is, hogy ha menni kell, akkor menni kell

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is.

2 thoughts on “Ha menni kell: a váltás ideje

  1. Igen, nehéz meglépni, de sokszor szükséges. Én középsővel váltottam ovit, mert cserélődött az ovi vezetősége, s nagyon nem jó irányba haladtak a dolgok. Hiába szerette az első, s nagyon jó emlékeink vannak arról az időszakról. A mostani ovi sem jó, de a harmadik ovi a településen rosszabb, tehát hármaskával már féllábon is kibírjuk ezt a hátralevő évet.
    Iskola szerencsére jó döntés volt, igaz csak kettőből lehet választani 🙂
    Nálunk viszont az úszóedző volt problémás. Egyeskéről tudtuk, hogy csak hobbi szinten akar úszni, oké, a kicsiktől ment a hobbiúszókhoz. Ketteske viszont szerette, volt hozzá alkata, ereje stb. Viszont 1 hónap után sírva járt haza, s hiába próbáltunk az edzővel beszélni, hogy 6 éves, lelkes, nem bírtunk. Ő is átrakattuk a hobbiúszókhoz, csak kár hogy egyidőben vannak az uszodában. Hármaska most tanul úszni, szerencsétlenségünkre, a nagy kavarban az otthagyott edzőhöz került. Így most még van hátra 2 nap, de féllábbal a sírban is kibírjuk. S nem bennünk van sértettség, hanem benne. Mi feldolgoztuk, ő nem.
    Iskolaváltás remélem nem lesz nálunk, mert ahhoz nagyot kell fordulnia az iskolavezetésnek, de az oviból kiindulva majd 10 év múlva nyilatkozhatom 😀
    S igen, a férjek valahogy ez nyugodtabban viselik (a gyerekek is), mint mi 🙂

    1. Szia Odília!
      Köszönöm, hogy újra benéztél hozzám és megosztottad a saját tapasztalatodat velem.
      Néha tényleg az a legjobb megoldás, ha összeszorított foggal végigcsináljuk, de ha hosszú az előttünk álló idő és esetleg még más gyerek jövője is múlhat a döntésen, akkor indokolható a döntés alapos megfontolás után.
      Én sem vagyok híve az intézmények közötti gyakori váltásnak, most sem terveztem ezt így, de olyan módon megváltoztak a körülmények, hogy azt már nem tudtam jó szívvel beadni a gyerekeimnek. Ezért jöttünk el. A jövőt pedig nem ismerem, de bízom a döntésemben. Mást nem is nagyon tehetek.
      Örülök, hogy írtál, gyere vissza máskor is.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás